Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
tőzött össze-vissza. Megbolygatta, szinte megőrjítette az a végtelen, lemondó, ízetlen, halotti, közönyös hallgatás, amelyből a másik alighogy kilátszott. Hosszú szünet után megremegett a fekete kifli a Bús Fűmön orra alatt. — Maguk mindig akarnak valamit, maguk fölfordulást fognak csinálni, elrontják ezt a szép nyugalmait, hát minek kell magunknak az iá francia? ... Idejön a művelt nyugatról, repülőgépen, hát miért nem hagynak békét neki? Meg kell becsülni az ilyen embereket, hadd lássa a francia, hogy Funómia nem Balkán. Az igazi fűmön megfontolt és méltóságos, az igazi fűmön. .. Keresztültülekedeftt iá duzzadt előszobán. Annyi bizonyos, hogy a kegyelmes úr hírét sem hallotta a franciának. Jó ez, vagy rossz? Ment tovább. A nők mindig megtalálják azt a férfit, akit keresnek. Míg a férfiak, ha akarják, ha nem, mindig olyan nőkkel kerülnek össze, akik már rég kiválasztották őket. így történt, hogy Berta, miután lemosta magáról a miniszterelnök szenvedélyét, — egy szivaccsal ia fürdőkádban —, autóba ült, a báró nagy .fekete Minervájába, bement egy sörözőbe, balról a harmadik boxba, ott találta Hildebrandot, mellette egy feltűnően kékszemű, szigorúan borotvált fiatálembert, aki előtt garmadában hevertek a papírosok... Melléjük ült. Elővette rúzsát s miközben nagy szakértelemmel végigvezette ajkán, könyökét előre megfontolt szándékos vigyázatlanságból benyomta Hildebrand Oldalába. Ez pardont mormogott, rászegezte szemét és köszönt. — Maga az, Hildebrand? — Be rég nem láttam.. . — mondta és beszélni kezdett. A kellő pillanatban szabadkozva fölkiáltott: — Bocsásson meg, azt hittem egyedül van. . . — A francia megbökte Hildebrandot, az bemutatta a művésznőnek. Heves beszélgetés, melyben Hildebrand kevés részt vett. — Na és a nők? — kérdezte többek közt Berta. — Az ön jelenlétében nem tudok nőkről beszélni. — Hogyhogy? — A maga jelenlétében nincsenek nők, csak egy nő van s ez maga, — hajlongott a francia. Berta úgy vélte, hogy a hal lenyelte a horgot. Tekintetük összeölelkezett. Hildebrand mogorván hátradőlt, a pincérlány kicserélte az összes poharakat telivel. Pompás dolog inni. Vannak pompásabb dolgok is... Ö! ... Hildebrand azonban nem mozdult. Némán, mint egy szobor, ott őrködött közöttük. ötletes nő ez a Berta. Kiment a toalettbe, néhány sort írt névjegyére, „ma este tizenegykor várjon rám a lakásomban, előadás után oda megyek, egyedül jöjjön és ne szóljon a barátjának, ne tegye féltékennyé”... Visszajött, megivott még egy pohár sört, fölállt búcsúzni, egyszerre nyújtott feléjük két kezét, a jobbat Hildebrand- nak, a balt Dutoutnak, a balban volt a céluda, két meleg férfiszáj csiklandozta csuklóját. Jóképű gyerek... jóképű. Mintha pénze is lenne, úgy rémlik... De ha mégse fizetne, majd az Orjii... Orjiivial lehet beszélni.. . Bár csak beszélni kellene vele!... Dániel a Bús Fumontól az Esett Emberhez ment. Előszobájában senki, lakásában semmi. Az Esett Ember nagy tehetség, kiművelt szellem, mértéktelen sok tudo- mányt gyomrozott magába, de soha nem tudta hasznát venni, ezért szakadatlanul tanult és szakadiatlanuil pályát változtatott. Élete végén a politikának szentelte erőit. Türelmesen végighallgatta Dánielt s türelmet követelt ő is .tőle. — Utolsó senki vagyok, de a becsületemen egyetlen szikrányi folt sincs, mert a ruhát, azt be lehet tenni a pucerájba, de a becsületet azt nem, na? Mi?... Én már nem remélek a jövőtől semmit, a porban vagyok, de a becsületem, az tiszta, mert a ruhát... Megemlékezett a különféle tisztítási módokról, amelyeket a görögöktől napjainkig használtak, kimutatta, hogy a becsület számára a mai napig nem sikerült megfelelő tisztítószert találni, tehát tanácsos, ha megőrizzük tisztán. Fölsorolt néhány meglehetősen ismeretlen évszámot, öt kémiai képletet, elmondott fejből két matematikai levezetést és röviden ismertette a magtalanítási eljárásokat. 613
