Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

— most láthatja, kikkel van dolga... Balkán!... De én... én.. . én ... Jöjjön, megmutatom magának Funavárat! .. .

Látnivaló bőven akadt a funavári utcákon. A járókelők cikk-cakkokban közlekedtek, harapósán vicsorítottak, lökdösték egymást, morogtak, köpködtek és rugdo- sódtak... Dutout örömmel merült el ebben a tarka összevisszaságban.

Féllábúak lóbálóztak mankóikon s dünnyögő hangon halkan énekeltek, akár hívek a körmenetben.

— Elvesztettük lábainkat. . . Nem tudunk a földön járni. . . Mi vagyunk a legtöbben, mi vagyunk a legnyomorultabb fumonok, mi vagyunk a kitagadottak, akiknek semmi se jut. Lekésünk, mert lassan megyünk. Mások autón rohannak, biciklin, villamoson, konflison, vagy repülőgépen, mi mankóinkon döcögünk, félrelöknek, megelőznek. Mi októberben érünk a cseresznyéhez s augusztusban hull homlokunkra a hó, izzadunk a februári fagyban s már rég elporladtunk, mikor még mindig fáj az élet, születésünk után évekig nem lélegzünk, hát hallott ilyet, boldog idegen? Mi vagyunk a biológia legszánandóbb csodái.

— Sajnáljuk gyermekeinket és naponkint százszor elhatározzuk, hogy nem adjuk örökbe szenvedéseinket, de képzelje, boldog idegen, mindig akkor tesszük meg a szükséges óvintézkedéseket, mikor már régen levizitelt nálunk a gólyamadár. Örökké élünk, lassan elárasztjuk a földet, átvándorlunk a szomszéd országokba s távolabbra, lányainkat idegen férfiak ölelik a Balkánon, belőlük laknak jól a pumák Brazília őserdeiben s a számum sípul csontjainkon, ha kidőltünk a Légióból...

— A háború... — csóválta fejét a francia.

— A háború, meg egyebek, annyi minden van, amitől leválik az ember lába. .. Itt találták ki és mégse tudják gyógyítani ezt ia betegséget. El kellene menni egészségesebb földekre, mosolygó emberek közé, meg kellene tanulni kacagni, örülni az életnek, mások kacagásának, el kellene menni...

— A féllábúak, a féllábúak, — dörmögte Hildebrand. — Ha már látta az őszin- tébbéket, nézze meg iá gyávákat is, a ravaszokat. Látja azt a magas fiatalembert ott? ... Az is féllábú.

— Ne vicceljen!

— Eszem ágában sincs. A féllábúság nálunk éppoly szörnyű betegség, mint Afrikában az álomkór. A ravaszabbak nem hordanak mankót, nem hajtják vissza a nadrágjukat, nehogy megkönnyítsék a fölismerést, hanem műlábat viselnek a nadrágjuk alatt, lassan járnak, mert vagy rosszkedvűk van, vagy nincs semmi dolguk, vagy mert nem előkelő sietni... Érti?... Nézze, az is féllábú, az is, az az öreg, meg az a kölyök is!... Gyakorlott szemmel sem lehet mindig fölismerni őket.

— El kellene menni, — mondták élesebben a Sápadt Arcúak, — menni, menni! Mi voltunk egyszer idegemben, ott éltük életünk legszebb évét, ott ismertük meg önmagunkat, ott tudtuk meg, hogy mit érünk, hogy annál többet gyötrődhessünk itthon.

— Mi szánjuk ezeket a dünnyögő nyomorultakat, de szánjuk magunkat is. El kellene menni, a vonat vinne, s csak akkor állna meg, mikor már hasztalan tekintünk vissza, nem látjuk sem ia lapos rónákat, .sem ezeket iá szívettépő nyomorultakat, akik minket sem engednek élni. A pestist hordják magukban, elég egy fél órát beszélni valamelyikükkel, az ember elvágódik, napokig fetreng ágyán, lelkét sötét gondolátok rágják, fanyar ízek lüktetnek nyelvién, iaz étel-ital kifordul száján, karja elfelejt ölelni s iszonyú kínok közt ragadja el a halál!...

Harsányan kiáltották a szót, könyörtelenül, figyelmeztetőn, közben, mint valami egyhangú kíséret, hallatszott a féllábúak dala.

Dutout minduntalan meg-megállt, a falhoz támaszkodott és jegyzett, ötpercenként roppant halom papírosokat rótt tele dülöngő betűkkel. Teherautó ballagott utánuk a kéziratokkal.

Fölfedezetlen, elképzelhetetlen földrész rejtelmei között érezte magát. Amit látott, amit leírt, valószínűtlen volt, mint valami fantasztikus holdutazás részletei.

Megismerkedett a beteges arcú kávéházlakók kasztjával, akik egész életüket háromszögben élik le. A háromszög egyik csúcsa a hivataluk, a másik a lakásuk, har611