Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Nagy Pál: Át.tör.és - Hozzászólás az avantgarde vitához
NAGY PÁL ÁT. TÖR. ÉS Az Életünk szerkesztőségének 1987. január 16-i, vitát kezdeményező körlevele szerint „az utóbbi évtized egyik legérdekesebb, sokféle indulatot is felkavaró, ellentmondásos irodalmi fejleménye kétségkívül ia neoavantgarde (irányzatok áttörése volt”. Ez az áttörés annál inkább figyelemre méltó, mivel az elmúlt évtizedben az avantgarde irányzatoknak Magyarországon nem volt (ebben laz évtizedben sem volt) fóruma. A „régi” Mozgó Világ átmenetileg otthont adott ugyan az avantgarde íróknak, képzőművészeknek, mindazonáltal a folyóirat egészében nem tekinthető avantgarde orgánumnak: éppen az lavantgarde-ra jellemző irányzatosság, elfogultság: avantgarde-központúság hiányzott belőle — kivéve talán egy rövid periódust. Az Életünk sem avantgiarde-központú lap, de jogos büszkeséggel írhatják a szerkesztők a már idézett körlevélben: a folyóinat „— lehetőségein belül — igyekezte egyengetni a neaavaintgarde kibontakozását, főleg akkor, amikor ez még nem volt általános gyakorlat a honi irodalmi sajtóban”. A hazai magyar avantgarde áttörésének színhelye: egy-két antológia (mindenekelőtt a Ver(s)ziók, a JAK-füzetak, egy-egy magányos kötet, — s az ország határain kívül megjelenő lapok, folyóiratok, az Új Symposion, a Magyar Műhely, s kisebb mértékben az Echinox. Ez az egyik Oka, hogy az áttörés egyelőre: pirruszi győzelem. Egy irodalmi (művészeti) irányzat, s különösképpen a kísérletező avantgarde irodalmi (művészeti) irányzatok hosszabb 'távon, s objektív 'körülmények között tudják bizonyítani életképességüket: feltételezve, hogy nem gördítenek a kibontakozás útjába mesterséges akadályokat. Egészségtelen művészeti, irodalmi élet, törékeny egyensúly alakul ki ott, lahal írókat, irodalmi csoportokat, egyes irányzatokat irodalmon kívüli erők mindennapos, kimerítő akadályversenyre kényszerítenek. A magyar irodalom periodikusan megismétlődő tektonikus mozgásai lis erre figyelmeztetnek. Mi szükséges egy irányzat kibontakozásához? Mindenekelőtt válalkozó szellemű fiatal írók, akik 'eredeti, új műveket akarnak 'alkotni, s nem arra várnak, hogy végre átvehessék az előttük járók örökségét, vagyis elfoglalhassák közvetlen elődeik helyét. Létszükséglete a fiatal íróknak, írócsoportoknak, hogy saját, jellegzetes fórumaikat műhelyeiket minél hamarabb létrehozhassák. Még akkor is, ha pályakezdéskor van hová fordulniuk. Mindaddig, iámig maguk klubhoz, folyóirathoz nem jutnak, melyek teljes anyagi és szellemi függetlenségben működnek, mindenütt csak több-kevesebb szívélyességgel fogadott (megtűrt) vendégek lesznek. Az önálló folyóiratok körül önként csoportosuló fiatalok szabad választási lehetősége törvényszerűen az irányzatosság fokozódását vonja maga után. 'De miért lenne ez baj? Lapalapítással próbálkozó budapesti fiatalok (a ’84-es kijárat szerzői) Babitsnak egy — számomra kisisé romantikusan csengő, de ezzel együtt linkáhb rokonszenves — mondatát idézik: „minden borinak más és más .az íze, de egy a mámora”. Akárcsak a jó irodalomnak. Ha elolvassuk például azokat a programnyilatkozatokat, amelyeket 1985 nyarán a tervezett JAK-folyóinaton osztozkodó (!) irányzatok, irodalmi csoportok képviselői nyújtottak át az illetékeseknek, a velük szemben tanúsított bizalmatlanság teljesen indokolatlannak tűnik. A 84-es kijárat szerzői — Győré Balázs, Kraszmahorkai László, Kukorelly Endre, Márton László — például kijelentik, hogy a csoport „nem akarja az irodalmat iá puszta hitvallás, politizálás vagy filozofálás felé vezetni”. 600
