Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Szkárosi Endre: Positiones elaborandae (Bertrand Russell beszélgetése Szkárosi Endrével)

kori, horatiusi maradandóság-koncepcióban gyökerezik. Különben érdekes, hogy szemben a római maradandóság-felfogással, amelyet a humanizmus is ápolt a későbbiekben, rögzítve ezzel ezt az európai beállítódást, a görög poliszdemokrácia idején az írókat kevésbé foglalkoztatta a maradandóság problémája: jobban érdekelte őket, hogyan érvényesül a drámájuk, mit szólnak hozzá a polgárok, elnyerik-e vele az istenek kegyét, s hogy ki nyeri az első díjat. Jövő helyett jelen-orientáltak voltak — némi leegyszerűsítéssel —, a jelenhez szóltak, azt akarták alakítani, mégis maradandónak bizonyultak. Az a benyomásom, hogy a tisztán despotikus társadalmakban se a jövő, se a jelen nem volt önérték a kultúrában, amiként az emberi személyiség sem. Az európai kultúrkörben viszont a demokratikus képződmények időszemlélete inkább jelenre orientált. Ez a kompenzációs jövőre-utaltság a mi közép-keletünket jellemzi legjobban, ahol a demokrácia igénye és bizonyos hagyományai a despotiz- mus reáliáival keverednek. Mindenki a jövővel vigasztalja magát: az is, akit kiszorítanak, aki meg-nem-értettnek érzi magát, mert nem fért bele az uralkodó kultúra- felfogásba, és az is, aki a kultúra politikai szerepében, eredményességében csalatkozik, és félrevonul. Mindenki a jövővel próbálja igazolni magát, aki rájön, vagy csak érzi, hogy nincs jelen.

Kérdés: Innen is, onnan is, a politikához érkezünk el.

Válasz: Hogy miért, arról már beszéltünk a kultúrának a nemzeti identitást őrző szerepe kapcsán. Egy ilyen, nagy politikai tehertétellel küszködő kultúra nem tud nem beleütközni a politikába, különösen, ha az a társadalom egész életét áthatja. Kérdés: Van-e a politikának különleges viszonya az új kvázi-irodalmi jelenségekhez? (Mert hogy az irodalomszemléleti kérdésekhez van, az nem kérdés.)

Válasz: A hatalmi politikának (ennyiben érdemes a szóhasználatot pontosítani) mindenhez van viszonya, akár tudatosul ez az azt képviselő személyekben, akár nem. Az experimentális-avantgarde jelenségekhez különleges viszonya van, ami részben abból is adódik, hogy művészetpártoló. Ennek megvan a pozitív oldala is (bár ez egyenesen következik abból, hogy a kulturális intézményrendszert monopolizálta), vagyis hogy kereteket biztosít a művészet működéséhez. A negatív oldala abban jelentkezik, hogy ezek a keretek elégtelenek, más keretek pedig nemigen létezhetnek. Így bizonyos determináló hatással bír a művészetekre nézve. A művészetet és irodalmat hatalmilag „gondozó” személyeknek is megvan a maguk ízlése és kultúr- koncepciója, és ezt akarva-akaratlanul érvényesíteni is igyekeznek. Mivel pedig az új irodalmi jelenségek képviselői közül aligha is találni valakit ilyen helyzetben, nyilvánvaló, hogy a művészeti élet kereteit befolyásoló beállítódásuk inkább a konzervatív-konvencionális szemlélettel rokon, bár ezen a tág kategórián belül is nagy a szórás, ami a toleranciát illeti. A hatalmi politikát képviselők közül így az új experimentális irodalmi-művészeti jelenségek kapcsán sokan személyükben is irritálva érezhetik magukat, s ez reakcióikat nyilván befolyásolja.

Másrészt az avantgarde és az új érzékenység experimentális kultúrája nyilvánvalóan és gyökereiben tekintélyellenes, és ez egy tekintélyelvűen felépített struktúrában magát a struktúrát is irritálja. Tehát ha még nem tudatosulna is a hatalmi politika képviselőiben, egy tekintélyellenes kulturális képződményben potenciális ellenséget látnak, és ez idevágó cselekvésüket meg is határozza. Egy magának tekintélyt követelő ember nehezen tud partnerségre lépni egy hányaveti, pökhendi, tekintélyellenes alakkal.

Egyébként egy hatalmi politika, amely beállt bizonyos „kultúrkoncepcióra”, nem veszi szívesen, ha ennek módosítására biztatják a kívül, vagy éppen a periférián álló erők. Hogy jönnek ezek hozzá? Mit gondolnak ezek? Megzavarják itt nekünk ezt a kényesen kialkudott egyensúlyt!

Kérdés: Van-e politikai szerepük az efféle irodalmi jelenségeknek?

Válasz: Jelensége válogatja. Van, amelyik vállal ilyet, van, amelyik nem. Személyes benyomásom az, hogy ezek inkább távol állnak a direkt politizálástól — kivéve, ha az éppen adott tárgyukhoz tartozik —, mint a hagyományos irodalom. Ebből viszont az is következik, hogy nem ismerik, vagy nem ismerik el a kialakult játékszabályokat.

53