Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Fodor István: Az "erdőn túli ország" históriája. Erdély története három kötetben

foglaló magyar nép kivonult volna a Duna—Tisza vidékére, s ott települt volna meg törzsek szerint, Erdélyt nyári legelőnek, vadászterületnek, bányavidéknek tartva fenn valamelyes őrséggel ? Elképzelhető és az Anonymus által feljegyzett... hagyomány is ügy tartja, hogy a honfoglaló magyar törzsék eleinte a meszesi »kapunál« állapították meg országuk 'keleti határait, talán azért, hogy a veszedelmesnek megismert besenyők és maguk közt több napi járóföldre terjedő, gyéren lakott gyepűelvét hagyjanak meg az esetleges támadás első lendületének lefékezésére.” (266—267. p.) Továbbá: „ ... a Szamos és a Maros közé eső honfoglalást északnyugat felé kapcsolódó megszállásnak tekintjük, amely eredetileg nem terjedt át a Maros vonalán.” (268. p.)

Dél-Erdély a szerző véleménye szerint a X. század első harmadában bolgár uralom alatt maradt, s csak ezt követően egy bolgárellenes magyar-(besenyő támadás után került magyar kézre. Az első erdélyi gyula, Tétény fia Bogát lett e terület ura.

E szellemes feltevéssel szemben magam meggyőzőbbnek vélem Bóna István fentebb ismertetett elgondolását. Nehéz ugyanis feltennünk, hogy 895 után a magyarság kivonult volna Erdélyből, s éppen :a gazdaságilag legfontosabb vidékét, a Maros menti sóbányákat engedte volna át újból a (bolgároknak, s éppen e keleti tartomány megtartására ne lett volna ereje a nyugaton oly sóik hadjáratban diadalmaskodó honfoglaló seregeknek. A csomboréi és maroskarnai bolgár temetők semmiképpen nem bolgár uralmat, csupán bolgár népesség jelenlétét igazolják, akiket a honfoglalók ugyanúgy háborítatlanul hagytak élni korábbi településeiken, mint a Zala- vár környéki szlávobat. A feltételezett magyar—besenyő—bolgár háború feltevése pedig egyedül Maszudi fölöttébb zavaros tudósítására támaszkodhat csupán. (Még kevésbé vélem valószínűnek Kristó Gyula ötletét, aki szerint a dél-erdélyi bolgár uralmat csak Szent István számolta fel. E kérdésről bővebben Id. a Honismeret 1983/5. számában megjelent dolgozatomat.)

A továbbiakban a szerző a magyar államszervezet kiépülésének erdélyi folyamatát elemzi, különös tekintettel Szent István egységteremtő harcaira (az erdélyi gyulák és Ajtony ellen) és a királyi vármegyék, valamint az egyházi szervezet kialakítására. Az eléggé hézagos adatsort nagyvonalú hipotézisek fűzik egységes láncolattá. A társadalom és politikatörténet mellett a szerző igen jól felépített, rövidre fogott jellemzését (adja az erdélyi művelődéstörténet e korai szakszónak is. Árnyalt, a források adataival jól megalapozott képet kap az olvasó Erdély benépesüléséről, e történelmi táj népességi viszonyairól. A magyar településtörténet állapotát a XII. század végén—XIII. század elején a szerző a következőképpen jellemzi: „A királyi vár- és bdrtokszervezet, valamint a korai magánbirtokok keretein belül a legeltetésre alkalmas aljnövényzet nélküli »-fekete« bükk- és fenyőerdők határáig viszonylag zárt, korai és késői szláv foltokkal és német népszigetekkel tarkított, zömében azonban magyar etnikumú települési terület jött létre a 13. század közepére Erdélyben, mely a korai típusú magyar helynevek térképre vetítése mellett, ha hézagosán is, a kisszámú okleveles (adatokból szintén kimutatható.” (289. p.) Továbbá: „A bükk- és fenyőerdők zónáját kivéve mandenütt sűrű egymásutánban sorakoztak már a 12. század végén a magyar telepek, úgyhogy nyugodtan állíthatjuk: az Erdélyi medence belsejében a ma is meglévő falvak a 13. századra már tekintélyes többségükben kialakultak.” (289. p.)

A mai ismereteinknek (megfelelő, igen mértéktartó álláspontra helyezkedik Makkal László a székelység sokat vitatott származásának kérdésében is. Feltétlenül helyesen hangsúlyozza, hogy a székelyek — a mai lismereteink (szerint—a honfoglalás után már magyar nyelvűek voltak. Legkorábbi ismert településtörténetük Biharban volt, majd a későbbi Százföldre települtek, s innen a XII. század második felében s a XIII. század elején — amikor a területet királyaink a szászoknak adták — húzódtak át a mai Székelyföldre. (Ez utóbbi áttelepülésüket a régészeti leletek is igazolják, de egyúttal azt is, hogy előttük Székelyföldön már a X. századtól magyar lakosság élt. Ld. Székely Zoltán cikkét a Korunk 1973-ias Évkönyvében.) A székelység korai történetével kapcsolatban talán nem lett volna felesleges megemlíteni Benkő Loránd néhány éve kifejtett elgondolását, mely szerint igen meggyőző nyelvi

587