Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Szkárosi Endre: Positiones elaborandae (Bertrand Russell beszélgetése Szkárosi Endrével)
tivikában, tartalomban, formában, mentalitásban, vagy bármiben, és ami ezen kívül esik, azt érzelmi megfontolásból nem tekinti a kultúrához tartozónak. Nyilvánvaló pedig, hogy a kultúra egésze egyrészt több, mint a rárótt történelmi feladat, másrészt ezt a feladatot is akkor tudja minél tökéletesebben ellátni, ha teljes, mozgékony, komplex kultúraként képes fejlődni, előítéletmentesen; hiszen ami nem a nemzeti identitást képviseli, vagy nem arra vonatkozik, vagy — horribile dictu — ami akár tagadja azt, ha színvonalas, az össznemzeti kultúra és identitás részét képezi. Van ebben persze szükségszerűség is, hiszen az ily nagy tehertétellel megvert-meg- áldott kultúra nem tud olyan mozgékonyán fejlődni, nem tud olyan nyitottan működni, nem tud olyan szabadon egzisztálni, mintha e terheket visszavenné a válláról a demokratikus politikai intézményrendszer. Úgyhogy ez lényegében magyarázza az irodalomszemlélet jelenlegi állapotát is, és kérdés marad, mennyi reális társadalmi-történeti alapja van változhatóságának. Az irodalmi-művészeti jelenségek alakulása szerint valamennyi mindenképpen van. Kérdés: Szóval, a tiszteletelvű beállítódás ... Válasz: Ja, igen. Furcsa módon az irodalomszemlélet tiszteletelvű beállítódása párhuzamos volt — és ma is az — a vele sokszor konfrontáló politikai hatalom tekintély- elvű berendezkedésével. Egy totemekre és tabukra berendezett struktúra a társadalom döntő részét áthatja, és tagadásában is meghatározza annak gondolkodását. Egyszerűen fogalmazva: ha ti urak vagytok a politikában, a maradandó kultúrában mi vagyunk az urak, ha ti őrzitek a hatalmatokat, mi őrizzük az identitásunkat. És ebben a történelmi állóháborúban mindkét fél sok tekintetben hasonló struktúrát képez le: vezérek, tekintélyes egyéniségek, igaz hit, vagyis szakrális-ideologikus beállítódás, főirányok, főfeladatok (amelyekhez képest más problémák taglalása olykor kisebb fajta hazaárulásnak számíthat), bitangok, hazafiatlanok stb. Van ebben is szükségszerűség: a tekintéllyel szemben egy másfajta tekintély ereje alkalmazható a legnagyobb hatásfokkal. Hosszú távon azért fontosabb volna a tekintély negligálása és leépítése, de ez most messzire vezetne. Ez a beállítódás egyébként már azt is magyarázza, miért uralkodó általában az új jelenségekkel szembeni érzelmi kritikai attitűd. A szakrális kultúraszemlélet az igazsággal való extatikus egyesülést, a kívül létező szentséggel való minél tökéletesebb önazonosulást keresi, és ami erre nem ad módot, az frusztrálja őt, kiváltva ezzel agresszív reagálását. Kérdés: Gyakori kifogások az új irodalmi jelenségekkel szemben, hogy ezek kérész- életűek, a divattal együtt elenyésznek, és úgysem épülnek be a nemzeti kultúra hagyományába. Válasz: Minden új irodalmi jelenséget — régen is — általában azzal utasítottak el, hogy kérészéletűek és nem épülnek be a hagyományba. Ezzel szemben sok esetben az derült ki, hogy nem kérészéletűek, sőt a nemzeti kultúra hagyománya éppen belőlük áll össze. Janus Pannoniust ma alighanem megköveznék, mint hazafiatlan, kozmopolita, kultúraimportáló, divatkövető bitangot, aki még csak nem is magyarul ír. De gondolhatsz Petőfi vagy Ady kritikai fogadtatására is. Egyébként a maradandóság kérdéséhez való szervilis viszony is jellemző az egész frusztrált irodalomszemléletre. Különböző hagyományok és történelmi okok folytán kialakult egy olyan szemlélet, amely bávatagon csügg a jövő képzetén, és a művészetben a maradandóságot mint önértéket tekinti, nem pedig mint következményt. Mintha bizony ami megmaradt, az azért volna jó, mert megmaradt, s mintha nem az érték volna a maradandóság egyik feltétele, hanem a megmaradás az értéké. A maradandóságnak ugyanis legalább két feltétele van: az egyik az esztétikai érték, a másik a technikai rögzíthetőség. Nem tekinthető maradandónak az, ami pusztán technikailag marad meg, és nem tekinthető értéktelennek az, ami nem maradt fenn, esetleg technikai okokból. Egy példával élve: ha egy vers elhangzik, de ezt nem rögzítik, az épp olyan vers, mintha leírták volna. Csak éppen nem írták le. Ami kimarad az emberiség emlékezetéből, az nem biztos, hogy értéktelen. Lehet, hogy csak nem rögzítették. Lehet, hogy csak kitörölték belőle. Miért volna a vízre vagy a homokra írt vers értéktelenebb a papírra írtnál? A keleti kultúrkörben a maradandóságnak ez az öndagasztó kultusza nem létezik. Ez az európai kultúrkör sajátja, s a római 52
