Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Kiss Gy. Csaba: Hungarológia és Közép-Európa (esszé)
KISS GY. CSABA „A magyar kultúra nyugati szellemet oltott egy keleti nyelvbe; a magyar lélek majd ezer év óta ingaként lebeg a Nyugat és Kelet közt; a magyar szem, mint egy boldogtalan szerelmes szeme, daccal, makacsul, reménytelenül csügg Nyugat fényein, vágy és gyűlölet szimultán lobogásával...” — több mint fél évszázaddal ezelőtt vetette papírra e sorokat Babits Mihály. Kelet és Nyugat, mint két viszonyítási pont, a XIX. század elejétől számítható modern magyar kultúrában újra és újra — más és más tartalmakkal — egyik legfontosabb dilemmánkat jelzi: az Európával való azonosság és a tőle meglévő különbség egyidejűségét. Lehetett a különbözés időbeli (a lemaradás, a megkésettség), lehetett az eredetiség hiánya (a minták átvétele, az utánzás, a másodlagos jelleg) — gondolkodóinkat és művészeinket folyton számadásra késztette, olyan keresztútra parancsolta, ahonnan csak két irány látszott: az egyik az alkalmazkodásé, a másik a hátatfordításé. És mind a két irány választói szívesen érveltek úgy a maguk igaza mellett, hogy mindenekelőtt az ellenkező irányról bizonygatták, hogy zsákutca. Így a XIX. és XX. század magyar kultúrájában is számos olyan jelenséget találhatunk, amelyek a civilizáció központjaiból nézve másodlagosnak látszanak, illetőleg szinte érthetetlenül mások. A magyar irodalom történetéről írva például korántsem egyszerű az a kérdés, miként lehet lefordítani az egyes áramlatok, irányzatok nevét, egyáltalán: alapvető jelentőségű fogalmak, törekvések megnevezhetők-e idegen nyelven egy szóban. A magyar kultúra egyedülvalóságániak romantikus mítosza teljesen azért nem független az etnikai és történelmi tényéktől. A közvetlen földrajzi szomszédságunkban nincsen olyan nép, amely velünk rokon nyelvet beszélne. A magyar kultúráról az egyszerre Keletre és Nyugatra tekintő Janus-arc metaforája lényeges dolgot mond el. A mindenkori magyar filológiának is ezekben az összefügésekben kell vizsgálnia tárgyát, nem tekinthet el attól a kérdéskörtől, hol a magyar kultúra helye Európában. A romantika korában, amikor a különösség, a sajátosságok kidomborítása volt napirenden, szívesen hivatkoztak a magyar nép ázsiai származásának tényére. Az ún. nemzetjellem nem egy vonását egyenes ágon a sztyeppék nomád lovasától származtatták, mintha a kilenc évszázad európai tradíciója másodlagos lett volna. A Kelet felé fordulás ebben a szemléletben visz- szafelé tekintést jélentett: az ősök földje felé, nem-Európába. Jóval később, a XX. században alakult ki a magyar gondolkodásban a kelet-európai összetartozás mítosza, amiben tükröződik bizonyos fokig a magyar értelmiség csalódása a „művelt Nyugatban” az I. világháborút követő, a magyar etnikumra meglehetősen hátrányos békeszerződés miatt, de az a tény is, hogy a társadalmi fejlődés nem csekély mértékben különbözött a nyugati Európáétól. így készült el egy bizonyos ellen- Európa képe, egy olyan Európáé, amelyet kizsákmányoltak a fejlettebb területek, amely mindenekelőtt agrárius-falusi, következésképpen anti- vagy akapitalista jellegű. Ebben az elképzelésben — mely bizonyos értelemben az orosz szlavofilekére emlékeztet — a másság kapott fontos hangsúlyt, maga az érvelés pedig bőven merített azokból a gondolatrendszerekből, amelyek Nyugaton a polgári fejlődést bírálták. Természetesen, ha a magyar kultúra némely tekintetben különbözik a nyugatitól és a keletitől is, elképzelhető, hogy Európán belül valami egészen különlegeset, sajátszerűt képvisel — amiképp a romantika és a befelé forduló provincializmus szerette hangoztatni. Az összehasonlító néprajzi, művelődéstörténeti és irodalmi ku576 Hungarológia és Közép-Európa
