Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Kiss Gy. Csaba: Hungarológia és Közép-Európa (esszé)

tatások azonban gazdag európai kapcsolathálózatot bizonyítanak, rokonságot a szőkébb szomszédság kultúráival. Az újabbkori fejlődés számos párhuzamos vonása arra mutat, hogy föltételezhető egy • köztes európai régió, melynek történelmi-művelődési sajátosságai nem egy szempontból eltérnek mind az ettől nyugatra, mind az ettől keletre fekvő területekétől. A következőkben a hungarológia és Közép- Európa néhány összefüggését szeretnék bemutatni, az elmúlt évben Bécsben megrendezett II. nemzetközi hungarológiai tudományos kongresszus kapcsán.

Tíz évvel ezelőtt alakult meg Budapesten a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság azzal a céllal, hogy a magyar filológia és művelődés kutatását előmozdítsa, hogy a hungarológiát nemzetközi diszciplínaként ápolja, hogy a magyar témájú kutatások művelődnek fórumot biztosítson. Hiszen a magyar nyelvet „rokontalansága” ellenére Közép-Európában, Magyarországon kívül több országban, mintegy 3,5—4 millióan beszélik (Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, a Szovjetunióban és Ausztriában); gazdasági és politikai okokból magyar anyanyelvűek százezrei kerültek századunkban Nyugat-Európába és Amerikába. Így maga a magyar kultúra is bizonyos értelemben „nemzetközi” jelenség. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az utóbbi évtizedekben számos országban folytatnak hungarológiai kutatást nem magyar anyanyelvűek is, a szűkebben vett filológián kívül a rokon humán tudományok (néprajz, művelődéstörténet stb.) területén szintén.

Szimbólumnak is tekinthető, hogy a hungarológusok nemzetközi társasága második kongresszusát éppen az egykori császárvárosban tartotta meg. Eszünkbe juthat — természetesen a földrajzi közelségen és a két szomszédos ország jó politikai viszonyán kívül — Bécs fontos szerepe a magyar történelemben és kultúrában, továbbá az osztrák—magyar monarchia hagyományai iránt újfent megélénkült nemzetközi érdeklődés és nem utolsó sorban a néhány éve az európai publicisztikában egyre messzebb gyűrűző hullámokat keltő vita Közép-Európáról. A konferencia témája kapcsolódott mindezekhez a kérdésekhez, nem mintha napi aktualitásokkal akartak volna lépést tartani a szervezőik. A magyar filológiai és művelődéstörténeti kutatásokban is létezik — mintegy fél évszázada — olyan hagyomány, mely a közép-európai párhuzamokat és kapcsolatokat igyekszik föltárni. A témaválasztás azt a felismerést tükrözi, hogy a magyar kultúra útja a „világhoz” csakis Közép-Euró- pán keresztül vezethet. A tanácskozás címét így határozta meg a szervező bizottság: „A magyar nyelv, irodalom, történelem és néprajz a Duna-völgyi népek kultúrájával kölcsönhatásban, különös tekintettel a 18—19. század és a 19.—20. század fordulóján”.

Nehéz volna számot adni arái, hogy milyen módon jelent meg ez a gondolatkör az előadásokban, hiszen a plenáris üléseken kívül egyszerre hét szekcióban tartottak üléseket (ami összesen 170 referátumot jelentett a szekciókban). Mérleg készítésére akkor lesz majd alkalom, ha együtt olvashatjuk kötetben a tanácskozás anyagát. A programfüzet és a meghallgatott előadások alapján azonban bizonyosan állíthatjuk, a hungarológiának ez a közép-európai dimenziója a bécsi konferencia egyik meghatározó jellegzetessége volt. Megnyilvánult ez azokban az előadásokban, amelyek az egész térség alapvető fejlődési tendenciáit mutatták be a két század- forduló kapcsán, továbbá azokban a refonmátumokban, amelyek a .magyar nyelv, irodaiam és kultúra gazdag kapcsolathálózatát érzékeltették a szőkébb és tá- gabb szomszédság népeinek kultúrájával, és amelyek a kulturális szimbiózis különféle múltbeli formáira hívták föl a figyelmet.

A magyar kultúra regionális meghatározottságáról szólva nem feledkezhetünk meg arról a gazdag örökségről, amit a régi, 1918 előtti Magyar Királyság „multi- kulturalizmusa” jelent. A modernkori nacionalizmus előtti évszázadokban a több nép által lakott országban a kulturális kölcsönhatások érdekes formái alakultak ki, az együttélés természetes keretében közös kultúrjavak születtek, mint ahogy a nemegyszer több nyelven alkotó tudósok, írók tevékenysége is sajátos egységet képez. Tanulságos módon élt együtt azonban a XIX. század gondolkodásában az a kettősség, hogy az egykori Hungária közös hazája több népnek, ugyanakkor modern nemzetként a magyar etnikum akarja birtokba venni. Kosa László néprajzkutató elő577