Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Szkárosi Endre: Positiones elaborandae (Bertrand Russell beszélgetése Szkárosi Endrével)

elég tűrhető jelenségei maradtak az irodalomnak, noha ők is írtak néhány szonettet. Vagy a mi házunk táján járva, mondjuk, Nagy László nyomában hány epigon járt, s hányán igyekeztek követni a hangsúlyos verselés Juhász Ferenc-i megeleveníté- sét! Azért a hangsúlyos verselést mégsem iktatjuk ki a költészet lehetőségei közül. Kérdés: Térjünk vissza beszélgetésünk fonalához. Az irodalomszemlélet elkorszerűt- lenedésének nyilván mélyebb okai is vannak. Mik ezek szerinted?

Válasz: Van egypár. Mivel a tradicionális irodalomszemlélet számára az irodalom az, amit ő annak tart, ami azon kívül esik, az pedig nem irodalmi jelenség, a maga szempontjából logikusan teszi, amikor elzárkózik a kvázi-irodalmi jelenségektől, melyeknek létmódjuk, létközegük más, mint a tradicionális értelemben vett irodalomé. Csakhogy éppen a kvázi-irodalmi jelenségek szaporodása int arra, hogy ezt a szemléletet, amely lényegében az írásbeliség kultúrájában gyökerezik, alaposan felül kell vizsgálni. Kialakulásakor ugyanis az írásbeliség egyedül volt alkalmas kulturális jelenségek, produktumok megörökítésére és sokszorosítására, a videotechnika és a hang- rögzítés fejlett módjainak megjelenésével azonban e monopóliuma megszűnt. Különben az írásbeliségre kizárólagosan hagyatkozó irodalomszemlélet már a maga korában sem volt tökéletes megoldás: oka volt például az ősköltészeti kutatások elhanyagolásának, és nem tudott mihez kezdeni a népköltészettel. Ennek autentikus megnyilatkozása ugyanis — minden ellenkező híreszteléssel szemben — nem a nyomtatás, hanem az élő előadás, a performance, s a zenei elem elválaszthatatlan benne a verstől (vagy fordítva), ahogyan az új kvázi-irodalmi jelenségek némelyikében is. Ebben a mozzanatban talán le is leplezhető ennek az álláspontnak a tarthatatlansága. Ha valaki fekete csizmában, fehér ingben, zsinóros fekete kabátban kiáll, és szépen elénekel egy népdalt, kultúremberünk lenyűgözve hallgatja. Ha viszont kiáll valaki kifestve, szélsőséges öltözetben, mondjuk egy dobverővel a kezében, és dobon kísérve magát elsusogja, elsikítja, elhörgi ugyanezt a dalt, vagy a fent leírt ruhában egy dadaista experimentumot, barátunk felháborodottan — vagy csak világvége-hangu- latban — távozik (jó esetben). Miért? Mi történt?

Kérdés: Itt nyilván nemcsak szemléleti, hanem érzületi dologról, beállítottságról van szó. Az illető egyrészt a népi kultúra, másrészt — tágabban — a kultúra megszent- ségtelenítésének tartja az ilyen akciót.

Válasz: De hát oltáriszentség-e a kultúra, vagy valós hatóerő? Mítosz vagy jelenvalóság? Legalábbis mindkettő. De erre térjünk ki később. Ami az érzületet illeti, rendben van, az érzelmi szféra is hozzá tartozik a kulturális identitáshoz; de a racionális és a szellemi-mentális szféra legalább úgy hozzátartozik. Máskülönben pedig a kulturális identitást nemcsak az a műalkotás hordozza, amelyik a felszínen is demonstrálja; a dolog ennél bonyolultabb! Egy valamirevaló műalkotásnak szerkezete, szövete van, s az identitás-hordozó elem abban lehet egy aprócska ikonikus jel is.

Visszatérve beszélgetésünkhöz, az irodalmi művészet kategóriáját is tágítani kell a művészeti konvergencia irányába, hiszen az új technikai eszközök megjelenése csali látszólag, illetve csak részben vezet áj eredményekhez. Valójában megadja a lehetőséget az írásbeliség előtti, verbális kultúrához való visszakapcsolásra is, ezzel a komplex-rituális művészi érzékelés megéledésére is.

Kérdés: Más okok?

Válasz: Egy rfiásik ilyen, az új experimentális irodalmi jelenségek befogadását nehezítő körülmény az irodalomszemlélet tiszteletelvű beállítódása. Ez a szemlélet az irodalom és a művészet elvont fogalmát mitizálja — ezzel együtt be is szabályozza a jelenségkomplexum mozgásterét —, szentségként tekinti, templomnak, szakrális helynek tartja, ahol illetlen dolog rendetlenkedni. Petőfit is beilleszti ebbe a szemléletbe, aki pedig, mint tudjuk, épp ez ellen emelt szót. Ennek a tiszteletelvű beállítódásnak persze rendkívül mély történelmi okai vannak, például az, hogy Európának ezen a részén a kultúra — megfelelő politikai intézményrendszer és gyakorlat hiányában — a nemzeti identitás őrzésének közegévé is vált, s ez rendkívül megterhelte. Ezt a funkcióját ma is őrzi, és ez az adott körülmények között teljesen rendjén való történelmi faladat. Az a szemlélet a hibás, amelyik a kultúra kizárólagos funkciójának tekinti — akarva-akaratlanul — a nemzeti identitás képviseletét, mo51