Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Stanisłav Vincenz: Hungarica. A barátság ajándékai (esszé) (Fordította Pálfalvi Lajos)

Nem-isteni színjátékéit* •* vagy Madách Tragédiáiéit bemutassa. A példákat folytathatnám. Mindezzel feltehetően a „propagandára” vártak, amiről már előre tudta mindenki, hogy hazug — vagy a nyugati divat pecsétjére. Ha teszünk egy lépést, és erre már van példa, gondolok itt egyik legtehetségesebb lírikusunk, Kazimiera Ittakowiczówna nagyszerű Ady fordításaira és más hasonló munkákra, biztosaik lehetünk benne, hogy megtörik a jég. Valakinek meg kell tennie az első lépést, impulzust kell adnia, hogy eképp terjessze szellemiségünket és általa — Adam Mickiewicz-csel szólván — határainkat tágítsa.

Minden egyes menekültnek megvan a maga feladata és jelentősége. Hogy így vagy úgy elkerültük azoknak a sorsát, akik odahaza maradtak, ez rendkívüli erőfeszítésekre kötelez bennünket. Ebből a nézőpontból kell megvizsgálnunk mindazt, amit a számadásnál figyelembe kell vennünk.

Az évszázadok folyamán mind a magyar, mind a lengyel szellemiségben kialakult az a két áramlat, amely kisebb-nagyóbb ingadozással ugyan, de tartja az irányát: vagy a Nyugat, vagy saját hazája áll tájékozódása középpontjában. A két pólus: a nyugati univerzalizmus és a regionalizmus, a klasz- szikus humanizmus, illetőleg a szarmatizmus * *, a romantika és a hazai irodalom. Még a nyilvánvaló francia, német vagy angol hatás eredményeképp létrejött műveket is — a kiindulópontnak megfelelően — eltérően értékelik: vagy idegennek, vagy hazainak tartják. Így aztán merőben különböző dologra is képesek ugyanazt a sémát erőltetni és — szimpátiától függően — ugyanaz a mű egyaránt lehet remekmű vagy vidékies, felvilágosult vagy utánzat. Természetesen én csak a lengyel irodalomról beszélhetek, fatális félreértésekben azonban itt sincs hiány. Elég ha Goszczyiíski hírhedt kritikájára utalok, amelyben Fredrót nemzetietlen íróként marasztalja el, holott ő maga, a kritika szerzője sokkal inkább Byron hatása alá került, mint bárki más. A fentebb említett ingadozás gyakorta csak a divat és az utánzás közti szédelgés, vagy egyszerűen bugrisság és xenofóbia volt.

Ez az ingadozás is azt mutatja, hogy Közép-Európa kulturális értelemben véve vezető országai, Magyarország és Lengyelország (nagy kulturális partnerünk, Csehország kimerült a huszitizmussal folytatott harcban, ezért a múlt század közepéig ki volt zárva ebből) — nem tettek kísérletet arra, hogy megformálják ezt a világot; e nagyobb regionális egység közös és eltérő jegyeiből nem hoztak létre — még szerényebb mértékben sem — tartós közösséget, itt nem voltak olyan kulturális kölcsönhatások, mint amilyeneket Nyugat- Európa néhány egymással szomszédos országa között lehetett tapasztalni. Csak a középkor és az ún. reneszánsz határán volt valami hasonló. Ezen kívül, tudomásom szerint, a kulturális csere szórványos és alkalmi volt. Később, századok múltán Csehországot követően Magyarország, majd Lengyelország is súlyos csapásokat szenvedett el külső (támadóktól, kulturális életük ugyan nem halt el, de a velük való kapcsolat nem tűnhetett olyan vonzónak, mint a virágzó kultúrájú országokkal való érintkezés.

Lengyelország és a vele évszázadokon át együtt élő Ukrajna történetében találhatunk fejtegetésünkhöz egy érdekes példát. Ostrogski, a Moszkva feletti győzelmeiről híres hetman, ő maga pravoszláv rutén, a kor színvonalához képest igen nagy erőfeszítéseket tett Ruténföld kulturális felemelkedéséért. Hazája különállását megőrizve szorosabbra fűzte a kapcsolatát Lengyelország* A darabot 1936-ban Szabó Lőrinc fordításában mutatta be a Nemzeti Színház.

•* A lengyel nemesi barokk. (A ford.)

557