Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? (esszé)
ria felszabadítását; a három önálló balti köztársaság 1939-ben a németektől való indokolt félelmében kötött katonai szerződést a Szovjetunióval, melynek értelmében idegen csapatok állomásozhattak területükön. Az ellenszert sokan egy közép-európai államszövetségben látták, kezdve a cseh Frantiáek Palaaky ausztroszláv szövetségén, Kossuth dunai konföderációján át egészen az 1876-os bolgár felkelés egyik fő ideológusa, Ljuben Karavelov bolgárok, szerbek, románok és görögök közötti balkáni föderációjáig, melyről a felkelés s (résztvevője és krónikása, Zahairu Sztojanov pár évvel később így írt: „Csupán a (kis államok testvérei (szövetségében látta Karavelov és látták társai az igazi szabadság biztosítékát. De az orosz hatalom félé sem Levszki, sem egyetlen bolgár hazafi nem apellált. Minek nekünk Oroszország, mikor ott ugyanúgy ütnek-vernek, mint Törökországban? — hangoztatta szüntelenül.”5 Talán nem is véletlen, hogy éppen egy ilyen szövetséges államalakulat — Jugoszlávia •— az egyetlen, amely viszonylag hosszú ideje állja már a történelem próbájátAz önálló nemzetért — vagy esetleg puszta nemzeti létükért — küzdő népek persze nemcsak a nagyhatalmak szorítását nyögték. Egymással is szinte áttekinthetetlenül bonyolult függőségi viszonyban álltak. Elég, ha olyan láncokra gondolunk, mint a horvát—magyar—osztrák, szerb—magyar—török— orosz, cseh—szlovák—magyar—osztrák—német, belorusz—ukrán—lengyel— orosz, belorusz—litván—lengyel—orosz, lett-—észt—német—orosz stb., stb., ahol is az „alsóbb láncszemeket” mindig fel lehetett használni egymás ellen, így jött létre az a légkör, mélyben összekapcsolódott a nyers erőtől való indokolt rettegés a muasai taktikázással, rövidlátó esélyleséssel: kitől kapjuk vissza (és kitől reméljük!) Erdélyt, a Felvidéket, Lwów—-Lvov—Lviv—Lember- get, Vilnius—Wilnót, Macedóniát stb., stb. A cselekvés kelet-európai lehetőségei igen szemléletesen, majdhogynem pőrére vetkőztetve mutatkoztak meg az ún. Lengyel Királyság történetének példáján. Az államalakulatot, melyet az 1815-ös bécsi kongresszus döntése hozott létre, névleg csupán perszonáluniós függőség (fűzte Oroszországhoz. Egyébként azonban volt kétkamarás országgyűlése, alkotmánya, saját kormánya, törvénykezése, joga a lengyel nyelv kizárólagos használatához, sőt saját hadserege is. Az előző két évtized háborús zűrzavara, dúlása után intézményekben megtestesülő rend kezdett kialakulni, s minden azt (ígérte, hogy az ország végre európaizálódik. Az alkotmányban biztosított jogok betartásáért folytatott szívós politikai küzdelmet és a viszonylag nyugodt szellemi légkört — melynek egyik jele az völt, hogy a lengyel történelemben kivételes módon nem emigráltak külföldre komolyabb értelmiségi erők — kétségtelen anyagi fellendülés, a gazdaság polgárosodása kísérte. Varsó például, mely röpke 15 év alatt megkétszerezte lakó,inak számát, ekkor vált igazi fővároshoz méltó központtá. A mérleg másik serpenyőjében az áll, hogy mindez: önállóság, függetlenség, nemzeti sajátlagosság — csak látszat volt- A cárnak, aki tehát egyúttal lengyel király, -vétójoga volt az országgyűlés határozataival szemben, mely csak az eléje terjesztett javaslatokkal kapcsolatban foglaüihatótt állást, maga azonban még csak be sem terjeszthetett indítványökat. A hadsereg önállósága ugyanúgy névleges volt, mint a külpolitika- Az alkotmányban lefektetett nemzeti jogokat a cár helytartója: öccse, Konsztantyin nagyherceg, valamint .a hírhedt lengyetfaló főcsinovnyik, Novoszilcov szenátor vezetésével lépten-nyomon éppen az a cári rezsim tiporta lábbal, mely — szavakban — 527
