Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? (esszé)

egyik letéteményesük volt, nem utolsósorban azért, mert megengedhetetlen volt számára, hogy a lengyeleknél olyasféle „liberalizmus” kaphasson lábra, mely azután az „anyaország” reformikövatelői szemében csábító és megvalósult mintának tűnhet. A hazugság keresztül-kasul áthatotta az életet: jó képet kellett vágni minden arculosapáshoz, szeretni is kellett a íojtogatóan ölelő hatalmas testvért. Hátborzongató hűséggel érzékelteti ezt a rózsaszínűre festett terrort Midkiewiicz a Ősökben, amikor Novosziloov bált ad, s az erőszakkal „meghívott” lengyel vendégek bájos csevegésre kényszerülnek, miközben állítólagos összeesküvő fiaikat a kazamatákban kínozzák. Így, alakoskodva-hu- zakodva, a látszólagos szabadság—valóságos függőség viszonylagos jólétében lubickolva beléphet-e a lengyel nemzet az európai modern nemzetek együttesébe? — ez a kérdés nemcsak a történészeiket foglalkoztatja azóta is, hanem nagyon is gyakorlati formát öltött mindazon forrófejű fiatalok számára, akik nem rendelkeztek semmiféle, mégoly rövid lejáratú programmal sem, de elunván a „fontolva haladást”, .szabadok akartak lenni, s mikor elterjedt a híre, hogy a cár lengyel csapatokat akar küldeni a francia forradalmi mozgalom leverésére, önmagukat és a nemzetet sem kímélve 1830 novemberében felkelést robbantottak ki. A felkelést, mely országos méretűvé szélesedett, s mely szabályos nemzeti kormányt emelt maga fölé, alig tíz hónap múlva az orosz haderő leverte. Vezetőinek egy része emigrált vagy a megtorlás áldozatául esett. Fokozatosan a nyílt terror vált uralkodóvá, melyről Zygmunt Krasinski egy 1848-ból származó levelében már ilyen képet fest: „Norwid tegnap a varsói élet különböző részleteit ecsetelte előttem: börtön, perek, bilincs, Szibé- riába-toloncodás, hallatlan bátorság, mártirium, s mindez sötétben, mindez valamiféle ösztön, valamiféle lengyél érzék által vezérelve, mely útjában bizonytalan és mely egészen a kommunizmusig elmegy, hogy megmentő fénysugárra bukkanjon. Képzeld: mióta az iskolát befejezte, alig hat éve, 200 olyan diáktársát sorolta fel név szerint, majd mindenkit, alküt ismert és akivel együtt tanult, akiket Szibériába hurcoltak, akik a Cytadelában haltak meg vagy útközben, vagy megérkeztek és most ott szenvednek. Egyetlen ember kétszázat sorolt elő — akik mind szinte gyermekek még!!!!”

Ez a két modell minden kelet-európai nép életében kisebb-nagyobb erővel — igaz, néhol csak mint gondolati lehetőség — szóhoz jutott. Alapjukat kitűnően jellemzi Széchenyi: „Statusviszonyainkban meg nem szűnő ellentétben van a de facto az ex principio-val. Mihez képest tettleg — ez bár tessék, bár ne —• bizony-bizony csak ausztriai provincia vagyunk, elv szerint ellenben, bárki tagadja is, azért nem kevesebb, mint függetden, saját állású, alkotmányos ország. Már az, aki egyedül a de facto prizmáján néz keresztül, és hűbb honához, mintsem ennek elérhető szerencséjét lábbal tapodná, mert felfogása szerint nem fejlődhetik ez ki nemzeti és alkotmányos alapon többé, természetes, hogy honának másodlagos szerencséjét iparkodik biztosítani, azaz, hogy legalább családi s ne szolgai viszonyban álljon Ausztriához Hunnia, ha nemzeti és alkotmányos viszonyban nem állhat. Az viszont, ki egyedül az ex principio üvegén nézi a dolgok lényegét, s inkább buzog véréért, mintsem beérné hogy másodlagos szerencsével, szájbatömve úgyszólván, jóltartsák honát és az ily alku által örökre elüttessék nemzeti és alkotmányos boldogsá- gátul, természetes mondom, ha megint az így látó teli daccal, inkább mindent kockára bocsátani, sőt mindent pusztulásnak hajtani kész, mielőtt valami másodlagos, alkotmány és nemzetiség nélküli szerencsérül csak legtávolabb- rul is szót hallatni akarna.”G

528