Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek
laki felfordul attól, hogy gondol valamit és azt ki is mondja. (Az irigység elképesztő méretei mutatják, ez ia reflex is mennyire nemzetii-szociális-lélektani gond.) Nálunk iimádják a bukást, a felsülést, ia lelepleződést, amikor „kimutatja valaki a foga fehérjét.” „na most végre...” stb. Kontraország. Ezeket leírván látom: maga ez a levél is saját bukására „játszik”. Nálunk a befeléfordulás és az identitás összekapcsolása végzetes hiba. Ha lehet beszélni a népi irodalom, a népiek válságáról, mint ahogy lehet (amit én igen nagy problémának tartok, mivel pótolhatatlan a jelenléte), akkor az szerintem az izoláció fel nem ismerésével kapcsolatos. Hogy a nemzeti vereségek, és az a példátlan kasztráció, ami 1918—1920-ban történt Magyarországgal, a test-csonkulás, most az identitásnak nem a befeléfordulásban való keresésében gyógyítható, az biztos, és az is, hogy ez az elhatározás (mert itt egy nemzet értelmiségének a döntése súlyosan esik a latba) független kell hogy legyen a környező nemzetek elhatározásaitól, gonosz tébolyától akár. Tudom persze, hogy a durcás izolacdonalizmus és a csonku- lás, a hely elvesztése összefügg; Trianon évtizedekig kiheverhetetlen volt, és ki az az „ítész”, aki akkor számonkérhette a hiánytalan szellemi-nemzeti egészséget? De most már „ki kéne találni” valamit, legyen az a horizontális szolidaritás, or- ganicitás vagy szellemi környezetvédelem, ami egy új ország víziója lenne, a bekövetkezett tragédiák után. Ebben ia népieknek is abszolút kompetenciájuk van. De az „után” újító energiái, a renováció furorja mintha nem működne, éppen egy mélyülő szellemi-erkölcsi válság közben, mégis ebben és nem az örökös, rossz ismétlésekben kellene mindnyájunknak közösen gondolkodnia, például a mértéktelen, válságra való felkészületlenséggel és távlattalansággal szemközt. Ez utóbbi ugyanis mélyebb, homályosabb és .aggasztóbb, semhogy „politikai kérdés” volna csupán. Itt volna munkánk, függetlenül attól, ki melyik „fronthoz” tartozik a vélelmek szerint. Az állandósult önértékelési zavar, vitán felül, a népiek által is és nem nélkülük küzdhető .le. Írsz, szépen, átélten és hitelesen a csonkulásokról, csonkaságaídról (leveled egyik kiváló passzusa). De a csonkult létezésen belül valamilyen megoldást találni — ez iá csonkoltság parancsa. Sőt, szerényebben is lehetne fogalmazni: pontosan itt lenni. Mondhat-e s .akarhat-e többet az ember? Az önismeret nem elméleti, elvont, passzív folyamat, hanem megújuló, gyakorlati aktivitás. A nagyobb hely elvesztése, iá test csonkolása most már új szellemi-erkölcsi hely megteremtésére kellene hogy ösztönözzön. (Nem pedig a kétségbeejtő hibaismétlésekre. Monotóniánk: szörnyűség.) Mert hely, állás-pont nélkül nem lehet a másik helyre sem átbeszélni. Az önismeret tragédiái új önismerethez kell hogy vezessenek, elkerülendő a még újabb tragédiákat. Hogy mit lehet kicsiholni nemzeti összeomlásainkból, ehhez kellene iá nemzeti okosság. A nemzeti okosság felnevelésének egyik alapvető tárgya lehetne az első generációs léthelyzet társadalomlélektana, ami késői generációkban is továbbél, konzerválódik. Mondják, Erdei egyszer arról beszélt, hogy „ti” (mármint a műveltebb rétegek képviselői) semmit sem tudtok az első generációs ember szenvedéseiről. Volna rá riposztom, ami szerkezetileg ugyanennek .az igazságnak a másik oldala: mit tudhattok „ti” a be nem fogadottság szellemi-erkölcsi-lelki következményeiről? Hogy van olyan nézet, miszerint iáki „nem olyan mint mi”, az nem nép. Hogy van ez? Aki nem népi, az nem nép? Vajon nem .az történik-e ilyenkor, hogy a gyökeresség egyszerűen a megvertség és kisemmizettség reakciója, befeléfordulással és muszáj- morállal enyhítve, amelynek kirekesztőleges reflexei oda sújtanak, ahol nincs ellenség, hogy a plebejus düh, mely az évszázados szociális Igazságtalanság és kizsákmányolás hozadéka, vak „polgárellenességgé” változott, hogy a szellemi magyarság és értelmiség legjobbjain csapódott le az egykori jogos úrgyűlölet? A sokszázados, sokféle elnyomatás egymásra, vissza- és kivetítése: maga a szabadságnélküliség, az átlépendő árnyék. Nem ebben mutatkozunk-e mindig kevésnek barátom? .Miközben sehol annyi uraskodással, dzsentroid magatartással, a köznemesi középszer konzervativizmusával, .anakronisztikus reflexeivel nem találkoztam, mint a népiek középszerének köreiben, a derékhadban. A régi, úri társadalom által bűnösen kettéosztott nemzetnek most nem a felső, hanem .az „alsó” fele tartozna csak a nemzet fogalmába? Megfordul a régi kirekesztés, semmi több nem 501
