Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

történt? Bahits, (akiben makacsul nem látják a legbölcsebb és ilegpolittkusabb magyarok egyikét) Pilinszky, viagy mások lesznek a belső idegenek és „urak”, akik nem egészen „mi” vagyunk? A városban lakó (tehát az urbánus) bériből élő kisértelmiségi nem nép? Vajon a falusi szociális ikisemmdzettség hagyománya, emlékezete az egyetlen kritériuma iá néphez tartozásnak? Ez már ia városi kisemmizettekre nem volna érvényes? A munikáistömegek (és politikai képviseletük), meg a panaszttömegek (és képviseletük) miért nem értettek szót? Az összes, kórosan összeosomózódott probléma szétválasztására, kínosan gondos elemzésére lenne szükség. Egy példa mindehhez: a múlt század közepétől, második felétől a nemzet osztály- és rétegstruktúrája, valamint etnikai szerkezete rendkívüli változásokon ment keresztül, a szociális mobilitás is megindult, mindez azonban rosszul lett feldolgozva (természetesen a nemzeti értelmiségről beszélek), mert az egész meglódulás nem kapott normális politikai artikulációs formákat, ami azzal is járt, hogy a végletes össztársadalmi kibe- széletlenség (gyűlölködés) állapotába jutottunk. A szociális problémák a középszerben sokszor etnikai konfliktusként értődtek. De az elhallgatás, ia fel nem dolgozás, vagy a rövidre zárás az értelmiség nemzet-pedagógiai—önismereti számláját terheli. Például laz etnikai átalakulás problémája mint pánikos identitásféltés és mint osztályellentét csapódott le, ami azután a politikai katasztrófák következtében végzetesen összekapcsolódott a bűnbakképzéssel, iá belső idegen kategóriajának megalkotásával. így aztán mindenki inkább rosszat feltételez la „másikról”, azért, mert e szó: „másik”, többet, félelmesebbet jelent, mint megengedhető vollna. így nem lehet dolgozni: kommunikálná. Én például az önismerethiány nagy fenyegetésének tartom, hogy manapság úton-útfélen lezt a feliratot olvasom: „cigánymenites övezet”, —Te is érinted ezt leveledben; emlékeztető és figyelemeztető ez, hátra és előre. Súlyos, vészjósló ügy, az elemzés munkája elodázhatatlan, mindenkinek, aki itt él, kivétel nélkül, kötelezően, és ez nem csak szellemi „passzió”. Ha az egyik „mi” szélár- nyókbain van, hajlamos fcivéreztetm, odadobni a „másik mi”-t. Ezt nemcsak erkölcsi kár, hanem gyakorlati hiba is: visszaüt. Példa bőven akad.

Az elemzés további munkájához, a nemzeti okossághoz egy adalék: a szociális ellentétekből adódó történelmi kisemmizettséget, műveltséghátrányt .akkor sem lehet erkölcsi különbséggé stilizálni eleve, bárkivel szemben, ha a mértéktelen szociális igazságtalanság — nálunk szerintem minden haj forrása — a „szokásosnál” is nagyobb volt, iaz úri vakság (és „gyökeres” antidemokratizmus) nem ismert határt. A „gyökerekig”, máig hatoló ez a .szemlélet. A mélységes szociális megosztottság oly mértékű volt, és ami ezzel jár — a demokratikus reflexek hiánya —, hogy a társadalmi vitához, artikulációhoz, egyáltalán a valóságos politikához szükséges minimális nemzeti konszenzust sem tette lehetővé. Társadalomépííő érdekharchoz minimális gyűlölet-hiiány szükséges, de 'ezt nagyon kevesen tudják. Ahhoz, hogy modern, politikai nemzet létrejöhessen, a szociális igazságtalanságok minimális enyhítésére lett volna szükség, éppen azért, hogy kommunikációképesek maradjanak a legellentétesebb érdekű rétegek is. Ennek vak 'és menthetetlen elmulasztása a kisemmizettek erkölcsi lizoiacionalizmusához vezetett, ami máig hat (miként a „másik” oldalon, az úri középosztály törmelék-mentalitásában ás hat minden kirekesztésmánia). A gőg, szülessen akár kirekesztettségből vagy elbizakodottságból, sehol semmikor el nem fogadható, semmi köze a méltósághoz. „A szegénység a legnagyobb erőszak”, mondta Gandhii, ettől kellene valáhögy szabadulni. (Hidd el, nem naivitás mondatja velem.) Mindennek egyik mellékága és közvetett alátámasztása az a szomorú 'és végzetes tény, hogy a kisemmizett rétegek között sem jött létre hosszú időn át szolidaritás és nyitottság: lásd a városi munkásság (sokáig maga is első generációs) és a falusi parasztság történelmi viszonyát. Megfejeli az az egészet az, hogy ia polgárság helyett megerősödött köznemesi-dzsentroid úri középosztály, a 'modern Magyarország végzetesen vezető rétege (ez a jellegzetes kelet- közép-európai fejlemény) képviselt normatív magatartást a nemzet számára, és ez a normarendszer kóros, antidemokratikus és kicsinyes; ez a normarendszer és mentalitás „szivárgott lefelé” is később — sehol annyi úri gőggel (és belső bizonytalanságot idegességgel keverő görccsel) nem találkoztam, mint frusztrált és zárt „népies” közösségeikben. Szegénység: erőszak: gyűlölet: félelem az önelvesz502