Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

keresztény, európai, zsidó, cigány és „görög” ember is. Ennyi .a különbség; ez valami, de nem olyan nagy, mint hiszed, mint sejted, és mint amennyire félsz tőle.

Én inem definiálom magam csoportok, ikiscsaládök, szerint, de nem gondolom magam ,.szabadnak” sem saját, természetes referencia-csoportomtól, ami nem más, mint a magyarság és iá teljes európai szellemi dráma, abban az értelemben, ahogy ezt Ady és a szellem magyarjai értelmezték, értették, továbbá iáhogyan a „legkisebb” magyar, a bárki érti, .anélkül hogy .artikulálni tudná. A mondottam „szellemi egység” és a „legkisebb”, a szegény-magyarság — számomra — egy. Ami közte van, azzal vitázom. (A „kicsik” és „nagyok” kapcsán említem, megint csak zárójelben, mert hiszen szerkezetileg a „posztmodern” minősítésre hasonlít — az állítólagos középkor-nosztalgiámat; a romantikus-reakciós értelemben semmi ilyen visszavágyódást nem érzékelek magamban, különösen ami a mereven hierarchikus társadalmi berendezkedést és kizsákmányolást illeti. Az viszont igaz, hogy a középkori hierarchizmusnak nemcsak árnyoldala volt, hanem ugyanez autonómiát és védelmet is biztosított ia hierarchia különböző helyein [elhelyezkedetteknek; a középkor tudott a .szegény’ szó szakrális értelméről, arról, hogy a .szociális igazságtalanság szociális érzékenységgel társulhat, tudott egy végső instancia előtti egyenlőségről, függetlenül a földi hierarchiától, tudott az országról, ahol „mindnyájain egyek vagyunk”, tudott minden merevségen túl, a „fejedelem” és az „utolsó” közötti átjárhatóság, sorsmozgás lehetőségéről adott esetben. Tudott a részvétről. Mindez korántsem nosztalgia, csupán korok, világérák tudás-különbségeinek a tudatosítása. Most viszont felsorolhatnám mindazt, amit a középkor nem tudott és nem tudhatott a mi éránkhoz képest.) Rész vagyunk mindnyájan, „.kicsik” és „nagyok”, és mint ilyenek képviselhetjük az egészet. Ebben van minden méltóságunk; a nemzet méltósága is az aránytudatától függ. A távol-család, laza rokonság, a közös anya fogalmának össze- tévesztése a kiscsoporttal, a kiscsaláddal, a szimbiotikus anyával, amit .annyiszor érzékelek a népi irodalom képviselőiinéi, akik fenntartják maguknak az identitás egyedüli reprezentációját — téves összemosás. A nemzet nem egyetlen kis-nagy család. Olyan ez, mintha egy sokgyermekes anya csak azt a gyerekét szeretné, aki „rá hasonlít”, a töbhire meg azt mondaná, hogy olyan, mint „az a részeges apátok”, vagy hogy „nem az én vérem, hanem az övé”. Egy megosztott, paradox módon mégis szimbiotikus családmodell repetíciója ez, [aminek szintén megvan a maga hagyománya nálunk. Más példa: Amerikában, ha jól tudom, csaknem minden etnikai csoport „utálja”, fumigálja egymást, de akörül nincs vita, hogy mindezek, utálván is egymást: .amerikaiak. Vajon nem ez lenne a .párbeszéd ( olykor kellemetlen és barátságtalan) útja, nem ez a megértés, ami nem azonos az egyetértés szimbiotikus terrorjával? Nem harmónia, hanem dinamika..., de ha valóban az, akkor kibeszé- lés, (és nem mellébeszélés, öncsalás!), ami minden építkezés, felelős cselekvés, itt-lét alapja. Én lazt mondom, „utáljuk egymást” bátran, nem félve ettől az utálattól, amíg partnernak, házonbelülinek tekintjük egymást, amíg a különbözőség nem kizáró idegenség.

Én a szabadgyalog pozíciója mellett volnék, akinek semmije sincs, szegény szabad talán azért is gondolom így, mert nem vagyok jó katona, nem vagyok mozgalmi ember (egyszemélyesen sem stilizálok magamnak mozgalmat), talán nem vagyok eléggé „családcentrikus”, meg ilyesmi; valamennyire ismerem tehát a határaimat. De azért ez a „gyalog” ,is valamiféle közösségnek a szabadja — nem? Nem lehet az ismerős, közös szag alapján ítélni, mert akkor az már inceszt és szerelem. Én nem vagyok szerelmes a nemzetbe, de erősen: fájdalommal, .részvéttel, figyelemmel szeretem. Akkor .is, ha nem volna, ha válságban van (mint .ahogy abban van), vagy ha nincs is nemzet; vagy ha nem tekint a magáénak. A mondás szerint: család ellen nincs orvosság, haza ellen sincs. Ahogy a népiek olykor a közösséget, nemzetet felfogják, az inkább a vérfertőző, endogám szerelemnek, tehát .egy közösség előtti fázisának felel meg. Közös szag, ismerős hanghordozás, ízlés, biológiai egyöntetűség. Ezen az alapon nem lehet kommunikálni! A szerelmesek kommunikációja ugyanis nem az artikuláció szférájában van. Nem a szavak emberei ők. A szellemben nem lehet a szerelmi kommunikáció kritériumait felváltani. Ami a szerelemben természetes, az itt regresszió. Igaz, hogy o nemzet a szellemem, és történelmi-társadalmi gondolko499