Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Tárgyak, fák, emlékek: haza. Bertók László: Hóból a lábnyom
állítmányhiányassága miatt álomszerű könnyedén, és a befelé nőtt Áprilisi fa „az egyszeri iá sose látott”, mely vágyai szerint „zöld ujjhegyeivel fölborítja, helyrebillenti a világot”. S a oikluszáró újabb sorolóvens Az ember fogódzik kétértelmű csil- lámlást villantja szemünkbe: (Az ember) „Átfordul másiik oldalára, / tárgyait mondja, pántlikázza, / megsiimogat egy állatot, / és holnap újra kezdi.” A holnap újrakezdi az a motívum, amely a Bertóiki költészet hangulatváltozásait is túlélve, más-más kicsengéssel bár, de egyedüli vigasz marad. Ezen a redukáltságá- ban tökéletes cikluson jól látszik, hogy Bertók — hibásan így nevezett — szubjektivizmusa mindig is közösségi érdekű volt. A .magány univerzális. Már az Emlékek választása kötetre jellemző — ahogy a cím is sejteni engedi — a jelen helyett a múltba fordulás. A jelen ugyanis tragikusan alkalmatlan a tragikumra: „mert az összes halál behegedett, / langyos huzat jár lábujjhegyen / vedlett keresztek redőiban / nincs mit hát azt is megszokásból / szétdarabolt sámán palástból / de hol a sámán? ami látszik / kövezett út fölfordulásig.” Nincs sámán, nincs méltó kereszt, a 70-es évek mocsarában járunk. „Élvezkedünk, mint az anyag / a soros bolygó ágyékában.” Mi marad más a magát a vallomás poétikájánál alább nem adó költőnek? A múlt: Csokonai, Berzsenyi, Petőfi. A közvetlen elődkeresés: a Várkonyi Nándornak, Csorba Győzőnek, Nagy Lászlónak címzett versek. „És kapaszkodás akár a tárgyakba, akár az emlékekbe, akár a magyarságba” — ahogy Ágh István mondja. Ebből a foggal-körömmel kapaszkodásból születik meg az eddigi életmű legnagyszerűbb alkotása: a Dédapám, március című, széles sorokban hömpölygő prózaköltemény. Titka, hogy szemünk előtt egy újkori család- és azon keresztül nemzetvízió (-mítosz) épül. Ilyen mitikus magasságokig, és/vagy újabbkori történetünk ilyen mélységig csak egyetlen kartárs magyar irodalmi alkotás jutott el, Mészöly Miklós Filmje. De az elbeszélt történeti anyag bizonyos hasonlóságain túl a két alkotás építkezési technikája is hasonló: több nemzedék életútját vetítik egymásra, miáltal az egyezések, az illeszkedési pontok embtematikus jelentőségre tesznek szert; megfoghatatlan törvényszerűségek jelvényei ’lesznek. Ilyen a dédapa tragikusan kisstílű, véletlen halála az évszázad első évében: „ezerkilencszázegyben, / hatvannégy évesen abba halt bele, hogy megrágta a ló...” Vagy a beszélő én 55-ös letartóztatásának visszás módja: Ezerkileucszázötrven- / ötben, lefüggönyözött autóval, jöttek értem is... csupáncsak betolattak udvarunkba, / s úgy jöttek, mintha már mennének vissza, / háttal arcunknak, s háttal a történe- / lemnek, azt játszva mégis, hogy előre.” E mű világa a történelem teljességét látszik magába foglalná. 1848, 1901, 1955 és 2121 dátumai egymásba csúsznak, átnyúlnak egymás feje fölött, és szorosan egymáshoz kapcsolódnak, elválaszthatatianná válnak. A történelem egy pillanatra 1979 évébe sűrűsödik, mint elfojtott puskapor a fegyver torkába. Sűrűsödik, de szinte ugyanabban a percben a végtelenbe robban, mint a puskapor, ha szikrát kap. Minden mindannál összefügg, tehát összekeveredik. „Sikerült végleg összekeverednem dédapámmal, aki ki- lencszázegyben véletlenül és dolga végezetlen halt meg, azazhogy megmaradt helyettem, azért nincsen befejezve mindmáig annyi minden.” Mármost ami e gondolat versbeszéddé alakításának — adeikvát — eszközét illeti, a mindmáig befejezetlenséget szinte lefordíthatóan írja le a két, majd másfélszáz soros (befejezetlen) mondat formája. Szinte lélegzstfúlrva sorolja a múlt — és a jelen — bűneit, a sors hibáit, a végzet véletleneit — ezt az érzésünket csak erősítik a néhol igénytelen párosrímek, rímbokrok, s a szószaibdaló enjambement-ok. A rapszodikusan lüktető ritmika egy madáchi tágasságú műben hullámzik. E mű eleven tagadása a jelennek, amikor semmi sem azonos magával, a víz nyugodt és langyos. A költői fejlődés második korszakának összefoglaló eszméi ezek, talán még egy fontos gondolattal kiegészítve: ami csak létezik, birtokolni vágyik. Ezt a birtokigényt testesíti meg a nagyszámú birtokos szerkezet (lásd akár a címeket), amire egyébként Tandori Dezső hívta fel a figyelmet. A nagy mű érzékletes kifejezése .annak is, hogy amíg a perc embere, abbeli igyekezetében, hogy azonosságba kerüljön szerepével, elszakad magától, vágyaitól és ikö- zösségétől, addig a skizofrén versbeszélő épp önmagával meghasonlásával válik azo478
