Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Tárgyak, fák, emlékek: haza. Bertók László: Hóból a lábnyom

nossá. „Mint aki kiment, rázárta az ajtót, / s a kulcsot elveszítette. / Kívül is bent már végérvényesen.” Tehát a múlt, a félmúlt tragédiái, éppúgy, mint az Ágh István megidézte félelem; :a bűnök és gyilkosságok, minden bajaink örökké lettek, pozitív építőelemekké, emlékké szentelt felkiáltójelekké. Erről szól az egyik legtökéletesebb hatsoros, az örökké vonul című:

Akinek azt mondják: szabad vagy, s hiszi vagy nem, végül elindul, s túl a hit apró lépésein megzizzen, mert tarkója lölap, az már örökké vonul bennem minden másnapi újság ellen.

Akinek élete szent volt, megőrizzük azt minden másnapi mocskolodástól, minden harmadnapi kiábrándulástól önmaga teste miatt. Így lesz Ágakból gyökér.

A második korszak — mely tehát a közösségtől való, vagy inkább a közösség tőle való elszakadásának ideje, a langyosság utolsó ítélete — befejező ciklusát a szonett klasszikus formájába véste Bertók. Talán nem túl merész az absztrakció: a kristálytiszta nyelvi megjelenítés kiküzdött gondolati békességről ad hírt.

Szonettekből építkezik az újabb fejlődési fázis első ciklusa is. Megszenvedett, de már tiszta artikuláció ez. Berták e legjobb ciklusának igazi újdonsága a költészetében eddig is bujkáló szakralitás nyílt megszólalása. Monoton zsolozsmázást idéz a szokatlanul mély hangzású versfonetika, az egymás után sorjázó, megkérdőjelez- (het) etlen kijelentések, az egész csontig csupaiszított verstest.

A gyakori utalás örök-mindenre és soha-semmire: „belátható lesz minden, ami fáj”, „költemény lesz, hogy csodák nincsenek”, „A legmélyén nincsen határ, / minden örökké körbejár”, / és a versfelütések nyugodásra törekvő tartalma („Beszakadnak a lassú tölgyesek,”, „Végül csupán a betegek”, „Vízszintesedéin”) nemcsak a költői világkép, de a világ végső elrendeződésére is utal. Ezekre a versekre áll igazán,

amit Tandori az előző kötet műveire értett:

.......a Hamlet monológoknak a »kihívás

u

táni«, kései típusai közé sorakozván, már a temetőjárás utáni rbépelődésvilágba.” Sőt, talán már ennél is késeibbek, mintha Hamlet túlélte volna saját halálát, s most egy új, érteiden kor valóság-idegenségét panaszolná: „majd nézzük egymást, mint a katonák, / akik túlélték, amit nem lehet.” A nem ismert tartományiból megtért utazó biztonságával közlekedik világunkban.

Ezeknek a rövid verseknek sötét tónusú, de állandó és meleg, borzongató sugárzását a beszélő lelki bizonyosság a adja. És egy belénkvetített, nagy-nagy bizalom melegíti át tagjainkat, mintha mi is mély élettelenségből ébredeznénk: „Majd megjöttök, hogy melegedjetek, / levetitek a fagyos maskarát, / nem firtatjátok többé, ki a szebb / ki a gonoszabb, ki az ostobább, / a legnagyobb bűnös is .megbocsát, / és nem érti, hogy mitől van meleg, / állati szag tölti be a szobát, / sírni szeretnénk, mint az emberek”, „... én nem tudom ki miben hibázott, / de bennem földig hajolnak a jók, / fölemelik a betlehemi jászolt, / s ott van alatta minden, ami volt.”

Ez kegyelmi költészet. Gyökér-költészet. Ennek ereje táplálja a felszín felett rekedt részt, az ágakat — az idegenvezető közéleti zsörtölődéseit, a szépboldogjövő bírálatát, minden földi baj és bánat leírását. Az erkölesiség esetleges didaxisát és pátoszát. Ez teszi hitelessé és érvényessé közösség nevében valló verseit, egész közösségakaró líráját. Ezáltal bizonyította Bertók, hogy — Varga Lajos Márton szavai szerint „a »maroknyi nép« személyes sorsra is visszamutató veszélyeztetettségének tudatán át, téhát egymásba játszó gyakorlati, szooiális és történeti ügyek, problémák szorításában jutott az egzisztencia, az élet, a tudat, a szabadság, a determináció kérdései elé”. S ha feleletet nem .is adhat, azt már tudja, minit egyik — folyóiratban nemrég publikált — versében írja: „innen alig van visszafelé / út, meg kell vámod, amíg teljesen vagy majdnem / teljesen betemet a szél, és / újra megérted, .amit a füvek meg a fák / mondanak, és amit a talpad / alatti homok vagy a gyengéden ölelő / humusz bizsereg füledbe, / innen csak alázattal, araszolva s csak úgy / menekülhetsz, ha kiszakítod / magad a szorításból, melybe a szárnyaló / hiúság s a versengés sodort.”

479