Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Tárgyak, fák, emlékek: haza. Bertók László: Hóból a lábnyom

nes évek negatív lenyomatát őrzik. Mert Bertók első kötete még a szokásosnál is nagyobb késéssel jelenhetett meg. Zsengéi már 1953-ban, első verseskönyve viszont csak 18 évvel később. Mint vereseiből, és barátja, Ágh István kritikájából homályosan sejthetjük, politikai okok is közrejátszhattak ebben. Ágh így ír erről: „A költő szervezete máig nyögi az ötvenes évek óta a sötétzárkába fölemlített időt, s a megtörténtek máig sem hagyják nyugodni, még akkor sem, ha illő helyen van egzisztenciálisan.”

Szubjektív élmények és közös tapasztalatok indokolják hát, hogy beköszöntő versének címe: Vaskorszak. „A készülődés évszaka / átfordult itt a tél / itt a vaskorszak”. Vaskorszaki művészet ez, bár, mégsem idegen a magyar költészet hagyományaitól. Itt kell megemlíteni Simka István, a zseniális paraszitköltő nevét, akivel először Takáts Gyula társította Bertókot. Fodor András említi, hogy Bertók egyik legkorábbi versküldeményében olvasta a következő dalt: „Aszaltszilva arcú, / görbült nagyanyám, /decemberi varjú / vén gesztenyefán / hócsililagos télben / lelsz-e még magot? / Látsz-e hulló égen / néha szép napot?” — s rögtön érezte, hogy igazi költészetet olvas. E mélyen rezonáló dalszerűség egyértelműen meghatározza az első korszak Bertók-versének hangzását. Vagy inkább — ahogy a gyűjteményes kötetben látszik — az időszak verstermését keretezi. Elején: Sárga őszi vers, Nagyanyám, és végén: Anyámmal járja, Talpig fehérben, Rémeim terhét jelenik meg. Ezek a magyaros ütemű, hagyományosabb képekkel dolgozó, jobbára tragikus hangot megütő ver- persze — ha a hiány felől nézve is — közösségiek. A közösségért mondott profán imák. Korszerű líra ugyanakkor, ha egyéni jellegzetességekkel is: aszketikus szikárságú. Takáts Gyula szavával: szikár pátosz. „Ügy gondolom, hogy ez a ma nyugaton gyakorolt és egyre inkább nálunk is átvett és utánérzett, száraz, világos, szinte mesterkélten szikár prózavers és az az olykor felsoroló jellegű versstílus is hozzájárult .ahhoz a különbséghez, amely... népi költészetünk hangjától nem csak elválasztja, de talán majd meg is újítja líránknak ezt a hanyatló szép ágát.”

E szubjektivitásba burkolt közretakintést példázza a kötet egyik legjobban sikerült ciklusa: Az ember összefogódzik. Már a cím társfosztottsága is a főmotívumra utal: a magáramaradottságra. Példázat rejlik e szerelmi magány mögött: a párkapcsolat bomlása a közösség pusztulására utal. A megszökött — talán már elszürkült — közösségi ‘költészetet a ciklus két szempontból is gazdagítja. Egyrészt a vállalt bűntudat érzékeltetésével. E tudatos bűnvallás lehet ugyanis egy esetleges (nemcsak lelki) béke egyedüli kiindulópontja.

A ciklus első darabja, az öt kérdőmondattal strukturált — Bertók versépítésére annyira jellemző — soroló vers a történések dimenzióját rajzolja meg, miközben felteszi a Nagy László-ii alapkérdést: „Ruhaszárító kötelek, zsíros edények mértanában / mi marad meg a szerelemből.” Aztán, in médiás rés, az egymás ellen fordult szerelmesek csatájának döntő pillanatát láthatjuk, az utolsó esélyt a békekötésre: „Tedd el a kést!” Amikor már nincs — mikor volt — értelme a küzdelemnek, hisz nem lehet senkinek igaza: „Késednek nincs nyele. Dobd el! Nem érzed? Vérezel.” A pillanat drámaiságát, a dráma pillanatszerűségét a rövidre tört mondatok, a súlyos, liihegés- től hangos szünetek versformája jelzi. Az utolsó sor a halál előtti pillanat, amikor az élet megadja magát: „Nem védem magamat.” Utána csak lebegés a megsemmisülésben, a nemlétben: „Mi már soha egy űrkabinban / soha együtt egy csigaház fölött”. Csak később derül ki, hogy e rémség (még) nem valóság, csak festett ördög volt, mely ráirányíthatja a figyelmet az egymás elleni harc helyett az igazi veszélyre: „nem a sziklát kellene inkább / ‘közösen megmozdítani / amíg a nagy ívben kilőtt / tüzes golyó szét nem lapít?” A ciklusfelező vers ismét leíró jellegű. Hiperrealista állapotrajz: „Közben a féligkész ügyök, / a részletek földcsuszamlása, / a magyarázkodás mocsarai, a beszakadt hitek.” Most következik a második kör legdrámaibb pillanata: a „Most kellene a szeretet, most, hogy húga kiszenvedett” kezdetű vers, mely furcsán váltogatja a kétütemű nyolcas ősi ütemét a jambikus 'lejtéssel. Hogy nem sikerül a szeretet, mutatja a következő két vers magánbeszéde, önfirtató magaboncolása: az

477