Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Bacsó Béla: Gyengéd hajós a nyelv zord szigetvilágában. Kukorelly Endre: Maniére

át kell öltöznöd. / Csak másképpen kell élned.” (Hát ilyen színház nincs). Mi ez: tán tényleg manierizmus, a concetto költői élvezete, a paradox, az ellentétes szelíd ösz- illesztése, a romlás láttán a magát sejtető utalásokba menekítő költői ón szemlélődése? Odavághatjuk bátran; az élet nem is átöltözés, s költőtől egyébként is effajta felszólítást hallottunk már — de lehet, hogy csak ennyiről van szó, hogy végre meg kellene tanulnunk: e csekélységekben rejtezik minden. (Költői élet című vers!)

Elég, ha tudjuk hal vagyunk, s mik vagyunk, s hogyan nézünk ki, s ki az, mi az, ami ott vesztegel. Elég ha nem zavarjuk fel a démonokat, ha úgy tudunk végigmenni, hogy ne verjünk zajt, s ahogy így araszolunk életünk kulisszái közt, azzal már kiderült minden amit egyáltalán tudhatunk. Tudásunk csak annyi, hogy itt kell mozognunk és lépnünk valamerre, s hogy egykor majd nem mozgunk itt. Ezért kerülhetett Hercules Seghers A nagy templomrom című metszetének részlete a kötet borítójára?! „...a marionettszerűen mozgó alvajáró, csitítón emeli fel kezét, fejét, visszaejti, hátát furcsán félrefordítja (mintha a döbbenet árama késztetné visszahökölésre) ... Mozgása a tértől való szorongás foglalata.” — írja Seghersről szóló könyvében W. Fraenger. S egy más helyen a következőket írja: „A rom-létezés fiziognómiája valami lényegessel bővül. A művész és a pusztulás szimbóluma közti feloldhatatlan lelki kapcsolat finoman kezd megfeszülni”. Effajta megfeszülés érződik Kukorelly Endre újabb verseiben is. A „romok”, az esetlegességek közt vesz- teglő-alámerülő világok fiziognómikus rajzolata és önnön fiziognómikus megjelenésünk nem különíthető el, a világok leírása saját magunk leírásává válik (Budapest—Papírváros). S ahogy Seghersnél uralkodó a formák mikrotómiája, így van ez Kukorelly költészetében is. Az írás metszeteiben a feltáruló rész mindazt idézi, amivel egykor összetartozott, ám a kimetszéssel megteremti a korábban nem együtt- levők együttállását.

E költészet lényegi formaelve a mikrotómikus írásmódból adódó metszetkészítés és ennek a legeltérőbb irányban történő alkalmazásával elért ellentétezés, a korábban említett paradoxia, mely tehát a más-más irányú metszetek nyelvtestbe történő ki- és viisszacsúsztatásából ered. „Valaminek meg kéne maradnia valami megmarad / / Visszafordulok visszafelé nézek de nem ütközöm bele semmibe / / Esős kezdetek / / Ki részesül ebből a boldogságból / / Maguk is valamennyien részesei” (Tisztulás-tábla).

Ha maníron a klasszikus meghatározás szerint „a szellem individuális irányát, az érzékek individuális hangoltságát” (F. Schlegel) értjük és miként Schelling állítja a szentimentális költői világkorszak elválaszthatatlan a maníntól, akkor azt kell mondjuk, hogy itt, posztszentimentális költészettel van dolgunk, mely a leülepedett, nyelvrétegekben őrzött értelem-lehetőségek, alternatív individuális irányok, egyszóval manírok metszeteiként teremti meg lírai formáját. Semmitől sem idegenkedik, ami alkalmas költői világtapasztaiatának kifejezésére.

„A manírok: jellegzetes szegletek” — írja Schlegel. Minden szeglet a valóság egy meghatározott szemszög,bői való nézetét engedi és e nézetek interferáló együtt- létezése, a kioltás és erősítés módján hívja életre a valóság, a valóságok költői jelenlétét. A viszonylatokban veszteglő világ szórabírása, ill. a viszonylatok szülte szó, mondat, költői sor viszonylagosságának érzékeltetése e líra alapvető sajátossága (Módszer című vers).

A posztszentimentális, magát manírokban továbbéltető líra osztja a manierista költők világélményét, mely abból az alig elfojtott kétségbeesésből születik, hogy szemlélői vagyunk a történéseknek, s a költőnek egyedül a pillantás élessége és a még-magáénak-tudott iránti gyengéd odafordulás nyújt támaszt. „Széthullott minden, nincs kapocs se támasz; / pótlékok vannak csak és viszonylatok” (J. Donne; Az első évforduló) A bizonytalanság, a szorongás hívja elő a kérőima jellegű sorokat, mellyel a költő ezen enyésző világon túlról kér bizonyosságot, jóllehet ez éppen a kimondásban mint megsejtett válasz van jelen. („Életnek beszédét tartván elébök”). A válasz pedig csak annyi, hogy képesek legyünk megállni, kiállni a szorongást, hogy ne beszéljünk félre, hogy ne tegyünk úgy mintha tudnánk, s engedjük létezni ami létező:

475