Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Bacsó Béla: Gyengéd hajós a nyelv zord szigetvilágában. Kukorelly Endre: Maniére
BACSÓ BÉLA Gyengéd hajós a nyelv zord szigetvilágában KUKORELLY ENDRE: MANIÉRE Ez a cím meglehetősen romantikusan hangzik, ám rögtön kiderül, hogy Kukorelly Endre költészetétől mi sem áll távolabb, mint az én felfokozásából táplálkozó ima- ginárius-képi költői kiáradás. Aki ma így ír költeményt, nem talál olvasóra, vagy talán írjuk így a mondatot, aki ma így ír költeményt ne találjon olvasóra — de félre az előírásokkal! Miért e cím? Kukorelly költészete, vagy a címnél maradva gyengéd-szíuű hajósunk, térképek által alig kirajzolt, szinte hajózhatatlan tengerszakaszon időz. A nyelv zátonyai, homokpadjai, a víz sekélysége veszélyeztetik haladását. De hárt nincs is haladás, nincs irány és nincs cél, csak csendes „hódítás”. E ^hódítás” nem több a parti fövenyen való megtelepedésnél, megtelepedés dolgok, szavak, rég lakatlan érzések között. Gyengéd hajósunkra a nyelvi értelemvesztés démonjai törnek rá, hiszen amit tesz, birtokháborítás,, betörés. A démonok mind fenyegetőbben közelítik a megtelepedettet. E költészet a nyelv pusztuló-otthontalan világában bolyong, ám gyengéd, mert mindenhol felkutatja a még eleven részeket. Mindennek örül, amiben még élet rejtezik, s állandóan úton van, ebben őrzi a reményt. A hajós hajózik! A nyelv lakhatatlan-élhetetlen szigetei közt hajózva, a külső, a perem, a part nyújt neki menedéket. Kukorelly Endrének a nyelvhez való viszonya árulkodik leginkább e költészet lényeges vonásairól. Felismeri-felismerteti, hogy a nyelv „sivatagosodása” az értelem és érzés sarjadását gátolja, ezért tér vissza újra és újra a partmenti, a még víztől táplált területekhez. A nyelvi alakzatok mint lakhatatlan szigetek a peremen még őrzik az értelem-vegetáoió rejtett példányait. „A nyelv nem kommunikációs eszköz, hanem egy igen komplex archipelagus, mely a mondatok szigeteiből áll.. — írja Lyotard (archein = kezdeni, uralkodni és pelagos = tenger). Mondataink mint „lakhatatlan” szigetek, szavaink mint kipusztult-kiszáradt fák idegenségükkel menekvésre kényszerítik a költőt, de minthogy ő még tud hajózni a nyelv veszélyekkel teli tengerén, ezért költészetét a partról induló birtokbavételként a lakhatóvá tétel szándéka vezérli. Ez még akkor is így van, ha az otthonosság csak az érzés zugaira korlátozódik: „Még van bennem egy kis hely / nevetni! / menekülni / és letűnni” (Prosus) E költészet, az eddig elmondottaktól nem függetlenül, ,,felöltöző-művészet”, minthogy gyengéd kereséssel a még viselhető, hordható, valahogy „kinéző”, magát benne élénk-idéző nyelvi alakzatokban mutatkozik. Üjra élvezzük a viseltest, vagy éppen azt, amit mi eddig sohasem vettünk fel: „Gyakran ugyanazokat mondom el / és ugyanúgy mondom el nekik / Talán pontosan fogalmazok vagy / egyszerűen ilyen ez a gépezet / A ruházatom összefog / összefüggök egy csomó dologgal” (A valóság édessége). De hót Hans Henny Jahnn már 1932-ben azt írta: „A szavak, amelyeket korunkban használnak, legfeljebb is csak kibéleltek és rongyosak. Segítségükkel minden bizonyítható, illetve semmi sem.” Kukorelly Endre nem akar semmit sem bizonyítani, nem keres e valóság ellenében új azilumokat, így aztán erő kell hozzá, hogy együtt-éljen ezzel a valósággal — vagy inkább gyors „átöltözés”: „ez más ruhája, csak öltözz át édes / A szekrényben ez a néhány rongydarab. Csak / 474
