Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Varga Imre: Álmoskönyv
idegen nyelven a földön kuporogva. Idegen nyelven, mégsem érti. Ekkor elkezdődik az éneklés. Rá-ráverek a csörgődob peremére: tam-titi-titi, tam-ti-ti. De hiszen ezek teljesen mást énekelnek! Bívala, kívala, hejdala; valami madrigál, szláv nyelven? Talán, amennyire a többszólamúságból, az egymás alá, fölé csúsztatott szavakból, az egymásba torlódó mondatokból ilyesmi megítélhető. A hátam mögött könyvkupacok. Most már tudom bizonyosan, egy székely faluban vagyunk, s egy első világháborús cseh röpirat, de voltaképp magánlevél hever a lábamnál. A szövegét értem, de nem tudom elolvasni. Valaki elmondja a levél történetét, csendesen, suttogva ■— fölismerem benne az egyik lelkes egyetemistát, aki minden nemzetiségi rendezvényen ott tüzel —; halkan ezt dúdolja felém: mazúri, az úri, ágyú, versek, ostrom. De ekkor már én is énekelek. A mellettem ülő fiú önfeledten harsogja a refrént: prejgyrala, nekcela, aztán azt mondja: látszik rajtuk, hogy mind egy szálig külföldiek. Vagyis hogy ő nem tartozik közéjük. Ekkor csendül föl az a szám, amiben nekem is dobolnom kell. Elektromos hangszerek között; a folyton ugrabugráló gitáros eltakar, a karzaton játszunk, a színpad és a nézőtér felénk ügyel. A zenészek — látni mozgásukon — tahók, Ezért rögvest egy színdarabban (vagyok). Szereplőtársaim egytől egyig bábok. A végén úgy tapsoljuk meg a közönséget, hogy fel-feldob a trambulin (trambulin az egész színpad; az egész világ!), fölrántják, majd lecsuklik a kezem. Vagy negyven bábu ugrál csattogva köröttem, némelyikből öt-hat példány, s mind a Gasparkóból. A közönség tapsára ugyanúgy integetek, mint ők, a bábuk, nehogy észrevegyék, hogy nem tartozom közéjük. (Ugrándozok: „az ember nincsen fából!”) A lánnyal futunk tovább. Egy zöld hegyéi mögül kastélyok, hófehér tornácos házak vetülnek az égre. Térdre, rogyva felkiáltok: „De gyönyörű, de szép!” Tudom, errefelé nem szabad a férfinak sírni. Behunyom a szemem, s mikor a következő pillanatban kinyitom, már alkonyodik. Fölállok, s megindulunk sietve a fák közt kanyargó szekérúton, először lépésben, aztán gyorsabban, nekiiramodva. A lány mögöttem zihál: „Ez itt a homo- ródi nyárfás, ez a sóbátori platános, ez a kékudvardi akácos, itt a nyikói fenyves, égeres, a homoródi nyárfás, a sóbátori akácos, de hiszen ismered már jól.” Rohanunk s mégis mintha a táj pörögne köröttünk, vissza-visszatérnek az előző helyszínek. Jaj, okulárém üvege valahol kipottyant. Most az előbbi kép milyen hományos. Elindulok keresgélve visszafelé. Az egyik lencseüveg teljesen hiányzik, a másiknak úgy ötödé alul a keretnél. Minden homályos. „Siessünk, hogy fejésre hazaérjünk. De elébb a szakálladat!” mondja a lány, és gyufát gyújt. XXI. Megállók a teátrum-forma pince ajtajában, az előtérben, látom, ahol a színpad van, embereket boncolnak, elektródákat kapcsolnak vézna, pucér kamaszokra, s alighogy átlépem a küszöböt, fordulok máris vissza, nehogy az áldozatok sorsára jussak én is, enyhe emelkedőn ki a napvilágra, de körös-körül mindenütt drótkerítés, üldözőim nyugodtan, ráérősen ballagnak utánam, ijedtemben száraz rőzsekévékkel, fonnyadt dudvacsomókkal fedem be magam, beásom testemet a homokba, keresnek — nem találnak, aztán alagutat vájnak alám, látom a földrétegen átszivárogni szőrösségüket s a sötétséget, ami belőlük árad, s míg ők piszmognak odalent, átkúszom a drótkerítés alatt, kanyargós szerpentinen menekülve találkozom másokkal is, elhatározzuk, egymást fedezve iszkolunk tovább, két autónk van, s amiben ülök én is, a kisebb, az autópálya mellett ki39
