Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Varga Imre: Álmoskönyv
gyúrt keskeny sárga földúton robog, amikor pedig a motor dohogva lefullad, egy kanyarban félretolva felgyújtjuk a benzinnel lelocsolt karosszériát, majd benyitok egy udvarra, fölkaptatok emelkedős földjén az üvegveran- tíás házig, nicsak, látom hogy odalent a kapu tájékán üldözőim csoportosulnak ráérősen, vasárnapdélutániasan, majd újabb (emberek szállingóznak közéjük, az ünnepi csoport már fenyegető banda, nézdegélnek fölfelé, várnak még valamire, vagy valakire, mosatlan zoknik és vásott cipők közt turkálok, keresvén, hogy mi legyen útravalóm, ingem, nadrágom odabent szárad, „nem, így nem lehet, ilyen kiszolgáltatottan”, aztán egy szűk utcán, sikátoron lihegek föl-föl, madzag fut csörlőkön halántékomnál, láncok zörögnek, ha hozzájuk érek elveszek azonnal (ez megérzés), üres házak, konya bokrok között lopakodók, de mindegyik fal mögül ugyanaz a zsémbelő hang, iegy vénasszonyé: „mondtam már, ideje iskolába menned, te pernahajder”, s megint a szűk vízmosásban bóklászom, a földön zsinór kúszik, fejem fölött zsinór vonaglik, összekötöm a kettőt, üldözőimet ez megzavarja, hatalmam lesz fölöttük, építsetek kettős gúlát, kiáltom, s föltúrva máris a föld, kivágva a fák, kesernyés füst szivárog, vastagon megszállja a vidéket, én nem ezt akartam, fölszállok, s menekülök messzire innen, ahol földet érünk, hűvös van, közel a tenger, egy dombról kivilágított körszálló fényei szüremlenek, köd, köd, most már megint többen vagyunk, köd gomolyog, tanakodunk, hová, merrefelé, aztán a magasvasút alatt ahol a vaspillérekre ez van festve: ÁLLOMÁS 100 KILOMÉTER, megyek a sínek alatt tovább, a többiek elindultak lám a folyó felé, majd találok valahol egy megállót, de hiszen úgysincs pénzem, a vonatra fel így nem szállhatok, s ekkor odaérek egy vadászbolt elébe, a bejárati ajtón lelátni a pince-boltba, középkorú asszonyság áll árui között egy vevővel beszélgetve, hangosan, túlzott önbizalommal szólalok meg, hé, hé, nyitva ez az üzlet?!, ekkor veszem észre, hogy pár lépésnyire (egy másik ajtó van, egy ajtó, mert ez kirakat volt, a vevő éppen kiperdül, de előttem már áll valaki s igyekszik engem előzve besurranni a boltba, az eladónő hozza a partvist kitámaszitani az ajtót, nehogy belépjek én is míg az a másik ki nem jön, pedig én lopni akarok, vadászzubbonyt, inget, cipőt, felharsan újra a hangom, a rózsaszín kötött pulóverében duzzadó asszony most néz rám először igazán, nézi szőke, göndör hajamat, „ilyen bércig, drága kisfiú bármikor ... ha aludnod nincs hol, nálam meg is szállhatsz akár”, dallamosan (oroszul? bulgá- rul?) beszél, s nyitja nagyon kedvesen a pinceüzlet ajtaját. XXIV. Egy föld alá vesző nagy betonfolyosó előterében: zárt, szürke vaskapuk tornyosulnak a magasba. Tétovázok egy ideig tövükben, majd visszafordulok csendben. Azt gondolom: a vaskapuk eltűnték, s látom is a homályba sikló be- tonalagutat. Most már ketten vagyunk öcsémmel. ,,Tudod-e, mi ez?” Nemet int. „Vajon tudod-e, mi ez? Mondd, tudod, hogy mi ez? Micsoda ez itt?” Idegesen vállat von. „Alagút rakétáknak.” Látom, egy néni feketében belép. Nyilván városi alagútnak véli. „Figyeled?” Az egymás mellett párhuzamosan futó deszkalapokra bökök. Vaslánc rángatózik, csörömpöl rajtuk. „Majd meglásd, ebbe a fűrésztelepi ároknak álcázott lefolyóba dobják az öregasszonyt.” A deszkalapok kinti végénél rét, itt folyik ki és terjeszkedik szét a víz áradva a füvön. Várom, hogy a föl- bugyogó vízzel az öregasszony testrészei is előbukkanjanak. De esak a víz, a víz sugárzik tisztán, legyezősien. Balra domboldalra futó rozsdás sínek. Ösdi mozdony vesztegel rajtuk. „Most merre, merre, merre megyünk?” Egyenesen csak, 40
