Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Pawel Jasienica: Báthori István a lengyel-litván állam élén (tanulmány) (Kovács István fordítása)

kül, az utóbbi nem háborúzhat az előbbi nélkül. Ebben a mondásban azonban akad némi túlzás. Zamoyski maga is kiváló hadvezér volt, és ennék a magyar államférfi halála után többször is bizonyságát adta. Uralkodása alatt termékenyen hatottak egymásra az emberek rátermettségének kifürkészhetetlen titkai. A Rzeczpospolita olyanra bízta a hatalmat, aki képes volt a legjobbakat kiválasztani és maga mellé emelni. Aki maga hatalmas egyéniség lévén, nem szeretett szürkék között villogni. Báthori nem félt másak nagyságától. A politikai hatalom csúcsán ez a fajta bátorság ritka. S ha valami csoda folytán előfordul, igencsak nagyra értékelik odalent.

Az új király személyiségében felfedezhető szellemi és érzelmi erények a fara- gatlansággal határos ridegséggel párosultak. Ezt a királyné fájdalmas és megalázó módon tapasztalhatta. Báthori — ahogy akkoriban írták — ténylegesen „frigyre lépett vele”, de két vagy három éjszaka után hátat fordított a feleségének. Hagyta, hogy magányosan és hiába várja őt a királyi hálószobába, de sohase hallgatott azokra a szenátoraira, akik azt tanácsolták neki, hogy váljon el. Durván őszinte volt és velejéig tisztességes. (...)

1577 áprilisában a danckaiak támadólag léptek föl, egyetlen lendületes rohammal el akarták söpörni a Tczew környékén állomásozó alig kétezer fős lengyel—magyar erőket, amelyeknek Jan Zborowski volt a parancsnoka. A hatszorta nagyabb városi hadat a Németországban híressé lett kölni Johann Winkelbruch vezette, akit Lengyelországban Hans von Kölnnek hívtak. Bonyolult terve szerint a hadművelet vízen és szárazföldön folyt volna. Négy, katonákkal megrakott és tüzérséggel felfegyverzett hajót küldött a Visztulán Tczew alá, maga pedig a Lubieszówi tó mentén a hadművészet elemi szabályainak megfelelően, átkaroló hadmozdulatba kezdett. A csata napján, április 17-én és másnap Winkelbruch haláláról elterjedt hírek tévesnek bizonyultak. Winkelbruch megmenekült, hogy majd később — augusztus 23-án — a Danckai Világítótoronynál essen el. Megmenekült, de több embert veszített, mint amennyit az egész királyi hadsereg számlált. Az országutat állítólag Pruszczig tetemek borították.

Eleinte úgy tetszett, hogy az összecsapás eleve eldőilt — „Hans von Köln hada úgy hömpölygőit, mint a fekete áradat”. A lengyel páncélos huszárság azonban egyetlen rohammal eldöntötte a csatát. Lekezelő mosollyal olvashattunk valamikor a régi repect szerint aratott győzelemről: „mint szokás, a lovasság elzúg, mint a szélvész, szablyákkal szabdal, s ha egyből keresztül nem vágja magát, őt vágják 'le”. Csak a második világháború tapasztalatai tanítottak meg minket arra, hogy komolyabban vegyük a páncélosok összehangolt, gyors mozgásán alapuló hadművészetet. (...)

Szeptemberben a danckai flotta megjelent a Lengyelországhoz hű és saját nyilvánvaló érdekeit szem előtt tartó Elblinga alatt. Az éjszaka érkező magyar felmentő sereg a város fölött lángoló égboltot látva úgy vélte, megkésett. Holott a partra tett ellenség csak a farakásokat és a csaknem teljesen üres magtárakat tudta felgyújtani. A magyarok rátörtek a danckaiakra, akik súlyos veszteségeket szenvedtek. Elblinga köszönő levelet küldött a kriálynak és egeikig magasztalta meg- mentőjét. Ez a híres, „erényes, mértékletes, emberséges és hadművészetben jártas” férfiú pedig nem más volt, mint Békés Gáspár, ugyanaz, akit Báthori két évvel azelőtt tönkrevert a kerelőszentpáli ütközetben. A nemrég még Erdély trónjáért vetélkedő ellenfél most legyőzőjét szolgálta, barátja lett és hozzá való hűségét élete végéig megőrizte. Grodnóban, vagyis ugyanabban a városban halt meg, mint maga a király, de Vilnában, a Vilenka folyócska fölé emelkedő sziklamart tetején temették el — e helyet azóta hívják Bekes-halmának —, mert egyetlen temető se akarta befogadni az istentagadó tetemét.

Az elblingai közjáték a király személyiségének még egy titkára rávilágít. Az egészen kivételes emberi természetek közé tartozott; nem volt bosszúszomjas. Rendelkezett azzal a felbecsülhetetlen értékű tulajdonsággal, amely később híressé tette Charles Maurice Talleyuand-f, de bizonyos fokig Napóleont is jellemezte.

A tczewi és az elblingai sikerek, az ostromzár, a bombázás, a Radunia vizeinek visszafordítása némileg megpuhították Danckát, amely hajlandónak mutatko447