Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Pawel Jasienica: Báthori István a lengyel-litván állam élén (tanulmány) (Kovács István fordítása)
zott bizonyos engedményekre, kapitulációra azonban nem. Sem a várost, sem a Világítótoronynak nevezett kikötői erődítményt nem sikerült bevenni. A király emberei által épített utász-hidat a danckaiak lerombolták. Verekedni kellett a város által toborzott skót gyalogsággal, és meg kellett tiltani a kalózoknak, hogy a danc- kaiakon kívül más hajókat megcsáklyázzanak. Különösen Dánia királyára kellett tekintettel lenni, aki támogatta a várost, melynek így szabad kijárása volt a nagyvilágba mindenfelé, amerre csak el lehetett jutni a Baltikumon és a Sundon át. 1577 decemberében megkötötték az egyezséget. Dancka egy kissé megalázkodott, megkövette a királyt és hűséget fogadott neki. Ünnepélyesen kötelezte magát, hogy az elkövetkező négy év során kétszázezer aranyat fizet be a kincstárába és külön húszezret fordít az oliwai kolostor újjáépítésére. Az ún. „cölöpadót” továbbra is fizetni tartozott a kincstárnak. A király megerősítette a város kiváltságait és elejtette a szentséggyalázás vádját. (...) Dancka és a Fejedelmi Poroszország ügye 1577-ben dőlt él, abban az évben, amelynek tavaszát a délkeleti végek ellen intézett tatár rablótámadás tette emlékezetessé. És nem sokkal később ... Radziwiö Sierotkánál olvashatjuk: ,„Hetvenhétben még mindig az orvosokkal bajmolódtam, míg a mi litvániai vállalkozásunkra, amelyben másokkal együtt én is részt vettem, sor nem került. Ennek célja Litvánia volt, mit a muszka knyáz dúlt, rabolt, fosztogatott: István király eközben Dancka alatt táborozott.” Rettenetes Iván hadüzenet nélkül támadott. A lengyel határőrség parancsnokainak már jóval korábban szigorúan meghagyták, hogy tartózkodjanak a határon túli portyáktól. Az előző őszön a moszkvai cári udvar menlevelet adott a nemesi Köztársaság „nagybecsű követségének”. Livónia egészen a Dvináig a cár kezére került. A ragyogóan megerődített Rigát, és annak várát, Dyamentot ugyan nem merte megrohamozni, de Düneburgot bevette. A Litván Nagyfejedelemség fővárosa még soha ily nagy veszélybe nem került, mint ekkor. Azzal mindenki pontosan tisztában volt, mi lakozik Ivánban. Michal Hara- burdát, aki az első interregnum idején járt nála követségben, Nagy Novgorodban fogadta. A város még magán viselte a három évvel korábbi, vagyis az 1570-es szörnyű pacifikáció nyomait. A lublini unió híreinek visszhangjaként, úgy látszik — Novgorodban feltámadt a Jagellók iránti évszázados rokonszenv, mivel a lengyel- litván uralkodók hatalma a törvények és a nemzeti lét tiszteletben tartását jelentette. A cár lehűtöftte a forrongó kedélyeket, olyannyira, hogy a város lakói egyszeriben elfelejtették a III. Iván által egy évszázaddal korábban elkövetett szörnyűségeket. Rettenetes Iván bosszúálló alakja — mondhatni — egészen beárnyékolta a névrokonát. Szerzetesek százait vesszőztette agyon, kínoztatta meg, akasztatta fel és fejeztette le. A helybélieket tömegestől fojtatta a Volhóv vízébe. A cári hóhér- segédek a gyermekeket anyjukhoz kötözték, úgy taszították őlket a vízbe. Mások csónakokkal járták a folyót, s hosszú lándzsákkal gondoskodtak arról, hogy senki se „ússza meg” a kegyetlen fürdőt. Csak csodálhatjuk a lengyelországi nemesek kötélidegeit és szláv rokonszenv- érzelmeit, amiért a novgorodi hírek sem rettentették el őket attól, hogy mindkét királyválasztó országgyűlésen fontolóra vegyék Iván jelölését. Most azonban ennek is vége lett. Az, ami Livóniában végbement, még a Novgorodban történteket is homályba borította. Kies, vagyis Wenden gyenge helyőrsége inkább az erődítménnyel együtt levegőbe röpítette magát, mintsem a cári hadak kezére kerüljön. Egyes hitelesnek tetsző feltételezések szerint a várban található puskaporra az asszonyok vetettek lángot, s pár tonna puskaportól mégiscsak gyorsabb a halál, mint attól, ha pár század katona megy rajtuk végig. Aki az első felszólításra megadta magát, annak nem esett bántódása. Akik ellenáltak, azok csak a hősi halálban lelhettek menedéket. A cári szekértáborok és 448
