Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Pomogáts Béla: Magyar és Műhely. A 25 éves Magyar Műhelyről - az Életünk avantgarde-vitája ürügyén
kult — kétségtelenül a párizsi folyóirat a szervező központja, a mintákat adó műhelye. Időközben azonban nálunk is felhúzták a sorompókat az avantgarde jellegű experimentalizmus előtt, s a Magyar Műhely eredményei és kísérletei, amint azt Láng Gusztáv is megállapítja, divatjelenségeikké lettek. A problémát azonban nem a divattá válás jelenti, hanem az, hogy a Műhely nem találta meg, és talán külföldi elhelyezkedését, a nyugati magyar irodalomban is viszonylag elzárt szigetszerű helyzetét tekintve nem is találhatta meg azt a kritikai szűrőt, ami által kiválogathatta volna hirtelen megsokasodott magyarországi hívei közül az igazán tehetségeseket (nem mintha nyugati magyar munkatársai valamennyien válogatott írótehetségek volnának). Aki már néhány szóviccet kellő tipográfiai halandzsa kíséretében el tudott helyezni a papírlapon, képes volt kezelni a letraset betűhalmazát, és rájött arra, hogy egy közönséges erősítő segítségével milyen hangeffektusok állíthatók elő, az már avantgarde költőnek vagy művésznek érezte magát, és a Magyar Műhely nem mindig tagadta meg tőle a visszaigazolást. Tanulságos volt ebből a szempontból az 1985 nyarán rendezett kalocsai Műhely-találkozó, ahol a jámbor néző nemegyszer az avantgarde paródiájának lehetett szemlélője, vagy éppen pszi- choterapikus gyakorlaton érezhette magát. Ügy gondolom, tevékenységének ezt a tehertételét a Műhelynek is fel kell ismernie, és ha bizonyos nyilatkozatokban nem csalódom, ez a felismerés már meg is kezdődött: mindenesetre komoly kritikai munka és persze bizonyos szőrösszívűség kell majd ahhoz, hogy a Magyar Műhely megszabaduljon méltatlan tanítványaitól és erőszakos követőitől. Ennek azonban mindenképpen be kell következnie, annál inkább, mert időközben Magyarországon is felnőtt egy új avantgarde költőnemzedék, amely — mint Zalán Tibor hozzászólása is mutatja — önállóan kíván haladni a maga útján, és ez az út olykor bizonyára találkozik azzal, amelyen a Magyar Műhely halad, de semmiképpen sem párhuzamos vele. Zalán Tibor beszél arról is, hogy „az itt élő költők az elmélet megtermelte és az experimentális műhelyek kialakította módszereket és szemléleti újításokat többségükben megpróbálják alkalmazni, működő költői szövegben továbbfejleszteni, alakítani”. A szöveg jelentéséről van itt szó, tulajdoniképpen arról, hogy a szemiotikái és vizuális avantgarde-nak az a műhelye, amelyet a párizsi folyóirat képvisel, valóban „üres jeleket” kíván-e létrehozni, avagy produktumainak van-e valami olyan jelentése, üzenete, intellektuális, illetve érzelmi töltése is, amely az irodalom hagyományosabb alakzataira emlékeztet, és amely tulajdoniképpen a régebbi avantgarde-tól sem volt idegen. De nem idegen a jelen magyar avantgarde-jától, sőt paradox módon, meglehet, a szerzők .szándéka ellenére, nem idegen a Magyar Műhely irodalmától sem. Láng Gusztáv vitaindító tanulmánya beszél arról, hogy minden költői szöveg egyik fontos feladata a „nyelv visszahó- dítása”, vagyis a „manipulativ célokra kisajátított kommunikációs eszköztár visz- szavétele és megtisztítása.” Ennek a visszavételnek jeles példája az a nyelv- és ideológiakritikai jellegű költészet, amely a kolozsvári Ecbinox költőinek: Szőcs Gézának, Bállá Zsófiának, Egyed Péternek a műveiben ölt alakot. Az Echinox költői rádöbbentek arra, hogy szülőhazájuk politikai és kulturális nyilvánossága egy dogmatikus és mitologikus módon eltorzított nyelvet beszél, amely már semmiképpen sem feleltethető meg a valóságnak, legfeljebb egy szűkebb társadalmi csoport érdekeinek. Szőcs Géza egyenesen George Steinert idézte: „Szavak milliói mossák át agyunkat, és egynek sincs határozott jelentése.” Ennek a jelentését és feladatát veszített nyelvnek a lerombolását kísérelték meg az Echinox költői, midőn elsősorban az iróniának és a groteszknek adtak teret, egyszersmind a nyelv megtisztítása révén kívánták ismét jogaikba helyezni azokat a fogalmakat, amelyek valóban jelentenek valamit. A Magyar Műhely helyzete természetesen egészen más, mint az erdélyi magyar avantgarde-é, erre Ágoston Vilmos hozzászólása is figyelmeztetett. A látszólag „üres jelek” mögöttes terében azonban náluk is jelentések, jelentésfoszlányok rejlenek, Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár „fekete” könyveinek szövegszerkezetein titkos vízjelként ütnek át a magyar történelem eseményei, a személyes élettapasztalatok, az érzelmi élet apró, nosztalgikus rezdülései. Természetesen 436
