Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

a népi-populáris irány kinövése. Mindkét változat a magyar költészetben klasszikusnak számító, általában hagyományosnak nevezett vonulathoz tartozik, ahhoz tehát, amit a kritika és az irodalmi megszokás „népnemzeti’’ iránynak vagy újabban „sorsköltészet”-nek is titulál.

Aligha vitatható, hogy bizonyos történelmi helyzetekben és a poétikus világ- állapot korában — például az e ‘költészeti típust kiformáló Petőfi, Arany és Ady korában — ez a plebejus indíttatású és indulatú poézis méltán került uralkodói trónra. Számomra azonban kérdés, hogy joggal foglalja-e el még ma is. Előállott ugyanis egy olyan helyzet, amiben kritikai kategóriaként működtetünk egy quasi-kifejezést, mintha értelmét és érvényét egyszersmindenkorra, örök időkre szólóan föltárta volna az ítészi tevékenység, jóllehet az sohasem történt meg. Megerősíti a „sorsköltészet” uralkodói pozícióját néhány esztétikán kívüli tény is: a harmincas-negyvenes évek népi progressziójának máig — és méltén — sugárzó dicsfénye, s a politikai szerep erkölcsi hitele. Az is nyilvánvaló, bizonyításra nem szoruló tény, hogy az úgynevezett versolvasó nagyközönség — ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről — mindmáig a daltípusú, rímes, zsánerszerű műveket fogadja el, „valódi vers”-nek. S minthogy az olvasók tábora igen csekély, az a nagyon szűk réteg, amelyik a szabadversek műformáját is természetesnek fogadja el, szemléleti és egyéb okok miatt nehezen jut el a modern irányzatok értő befogadáséig.

Ne feledjük azután azt sem, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, a kul- túlpölitikának közvetlenül és nyersen elkötelezett, angazsált irodalommal szemben ez a vonulat vált — ismét és szinte „akaratán kívül”, esztétikai helyzete folyományaképpen — a korszak valósághű költői formanyelvének kibontakoztatójává. Az ezidőtt kialakított konszenzus, ugyancsak e líra pozícióinak megerősödését szolgálta, amiként napjaink újabb keletű (ám régi veretű) identitászavarai s a kisebbségi magyarság sorsa iránti társadalmi méretű aggodalom is a nemzeti kérdéskört központi tematikai elvként kezelő „sorsköltészet” irányának helyességét látszanak alátámasztani. Ezek az együtthatók elvileg egy korszerű lírai magatartás, korhű szerep irányába mutatnak-mutathatnak. De a dolgoknak — rendszerint — több vetü- lete van.

Nézzük a másik oldalt! Szembetűnő, hogy az elődök — Petőfi, Arany, Ady s részben még Illyés indulása, azaz a típus történeti kifejlődése — korában a világ, ilyen vagy olyan szemszögből bár, de mindenképpen egységben, egységként volt érzékelhető. Az első világháború, a forradalmak és Európa ostoba átrendezésének kataklizmájában „minden egész eltörött’’ ugyan, a hit megrendült, de a társadalmi viszonyok s főképpen az emberi méltóság tiszteletének változatlan továbbélése következtében a poétikus világállapot még nem bomlott meg. A ,lényegiségek’ és verbális szimbólumaik, például .Isten’, ,Haza’ nagyjából még mindenki számára ugyanegy tartalommal-jelentéssel bírtak, általánosan és egyöntetűen azonosítható fogalmak voltak a társadalom minden vagy csaknem minden szférájában. S jóllehet a széthullás, az erjedés folyamata már a harmincas években elkezdődött, a nyelv végletes és végleges kifosztása, a fogalmak teljes elértéktelenedése, az általános züllés később, az ötvenes években tetőzött: a totális félelem és rettegés légköre a teljes politikai, erkölcsi és értelmi bomláshoz vezetett.

Továbbá: azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a népi ihletésű sorsköltészet típusát megújító, új tartalmakkal telítő Nagy László poézise a hatvanas évek konszolidációjában, a Politika és az Értelmiség között megkötött friss szövetség — azaz: a fogalmak tisztázását legalább részben lehetővé tevő viszonylagos harmónia — az időszakos társadalmi integráció rendjében teljesedett ki. De a hetvenes évek a történelmi erjedés, a differenciálódás kezdetét jelentették. A világ „rendszerszerű” működése egyszeriben átekinthefetlenné vált: az elmúlt másfél évtizedre nem jellemző az egységes erkölcsi és szemléleti világrend, amelynek fogalmai, kategóriái vezérszavak gyanánt kínálkozhatnának a poézis számára. Úgy veszem észre, hogy a „sorsköltészet” mindebből annyit érzékel, hogy az egyensúly valamikor valamitől megbillent. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy az egység „édeni állapotáénak tételezése megszűnteti a zavarokat. Az elv nem hibás, a kérdés csak az,

423