Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

hogy ez a költészet miféle egység miféle állapotait szegezi szembe a bomlással?

Azt hiszem — lett légyen szó bármilyen kor művészetéről — a kritika akkor éli boldog pillanatait, ha megmutathatja a történelmi mozgásokba ágyazott poétai/poé- tikai irányokat. Amikor kimutathatja a különböző — társadalmi és esztétikai — közegekben bonyolódó folyamatok egybeeséseit; ha föltárhatja azokat a csomópontokat, amelyekben az irodalom és a társadalom erővonalai egymást erősítve, közösen mutatnak a progresszió irányába. Ezért, ha elfogadjuk, hogy napjaink egyetlen érvényes és értelmes közösségi és egyéni magatartása a zűrzavaros állapotok bevallása és (alkattól függően) a „dúlt hitek”-ben véghezviendő rendteremtés, a kaotikus, elemeire hullott világ, a valóság újrastrukturálása, akkor ehhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a progresszív szellemiség. Más szavakkal szólva ez a szellemiség, ez a magatartás egy olyan autonóm világképet föltételez, aminek valóság- hűségéhez nem férhet kétség s aminek kialakítását épp ezért a társadalom múlt és jelenbeli hierarchiája, paternalista gyakorlata ingább gátolta ugyan, mintsem igényelte, ám ami nélkül a poézis létalapját veszti. Ez a kissé bonyolultnak tűnő fogalmazás végül is a korszerű, illetve a korszerűtlen magatartásformák közötti különbségre igyekezett fölhívni a figyelmet, azért, hogy megismételhessem előző kérdésemet: a népi- és városi-populáris költészet jellegzetességei vajon milyen világképre, miféle valóságérzékenységre engednek következtetni?

Amit én látok: reminiszcenciákból, az elmerült plebejus (népi-paraszti és munkás) közösségek s a reájuk jellemző szemlélet és életmód iránti nosztalgikus vágyképek kivetüléséből, illetve a különféle — publicisztikai szinten és eszközökkel megragadott — szociologikus mozzanatokból és természeti látványelemekből összehordott, erősen föLstilizált, de szerves egységgé nem alakuló pszeudo-világkép uralja ezt a költészetet. Mindez az adekváció, a „megfelelés” mozzanatára irányítja a figyelmet. Arra, hogy ez a — világkép álorcájába bújtatott — nosztalgikus-panaszos ér- zelmesség mennyire, mennyiben fedi napjaink léttartalmait. A választ ki-ki megadhatja magának.

S mindemellett: sokszor e típus költői nyelve sem más, mint az adalékinformációkkal földuzzasztott köznyelv. Ezért az alkotás szemantikai modellje nem képes többrétegű jelentésmező kialakítására, nem tartalmaz „érzákfeletti” többletet: a mű az ábrázolt tárgyiasságok és szemantikai látványok által közvetített, a banalitás és a trivialitás unalmába süppedő elsőfokú közlés, a zsánerszerű verselés szintjén marad. Mindez nem tévesztendő össze a nyelvi demokratizmussal. Nagyon élesen fogalmazva: ezek az alkotások nem mondanak, nem nyújtanak többet, mint a tömegkommunikációs eszközök s a különféle valóságismereti stúdiumok. Sőt!

A nemzedékre jellemző tagadás természetesen e típus esetében is kétségtelen. A „mi ellen” viszonylag könnyen körvonalazható tehát: az etatizmus, a technicizálódás egyneműsítő kényszerei, az eltömegesedés veszélyei váltják ki a legnagyobb és persze tökéletesen érthető ellenérzést. Miként a korosztály többi irányzatához tartozó költők, a „sorsköltészeti” típus szerzői is vallják, hogy a nem irányított gondolkodás felel meg a szellem költői kiteljesedésének, a dolgok, a lét teljességének. Az első metodikai és észjárásbeli hibát azonban akkor és ott követik el, amikor a dolgok és a lét teljességét a magyarság problémakörének prizmarendszerén át szemlélik. A másodikat pedig akkor, amikor ezt a neuralgikus kérdéskört — nem ritkán regionális és időbeli összefüggéseiből kiragadva — egy romantikus történelemszemlélet alapján totalizálják s az egész komplexumot csak belső impulzusok alapján vélik megközelíthetnek. Nem tagadom, részegítő érzés a magyarság fogalmát alfa-és-ómega- ként kezelni, mint ahogyan azt sem, hogy ez a beállítódás nagyon is fájó, megnyomorító hiátusok létéből táplálkozik. Ugyanakkor nyilvánvaló: a sok irányból fenyegető ómenekkel csak európaiságunkkal átszőtt magyarságunkat szegezhetjük szembe.

Ugyancsak érthető az indulatok plebejus motiváltsága is: a rossz, működésképtelen mechanizmusokkal terhelt társadalmi-gazdasági szerkezet teli van humánum- ellenes megnyilvánulásokkal, melyek közül a társadalmi alávetettség sem hiányzik. Ezért: a költészet nem vonhatja ki magát a szerkezet jobbításának erkölcsi kö424