Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
mint érzelmi szféra, ösztönök hordozója, hanem mint a ráció tárgya, ki ve tü lése jelenik meg műveikben. Versnyelvük éppen ezért — belső, egyedi — azaz hermetikus energiákat hordozó töltete révén válik „megközelíthetetlenné”; ia szavak igazi tartalma, rejtező energiája csak az alkotás lírai erőterét képező személyiség labirintusába, a belső terek legmélyebb bugyraiba való behatolás árán: a jelzésszerű szerkezetekké merevített ösztönfolyamatok empátiás megélésével (-ben) szabadítható föl. Ezt az irányt közvetlen „genetikai” kapcsolat fűzi a lírai neoracionalizmushoz. S úgy vélem, hogy innen, erről a tőről sarjadt a — jobb szó híján — filosznak nevezett irány, amelyhez többek között Bratka Lászlót vagy Bárdos Lászlót sorolhatjuk. Tipikusan értelmiségi, jórészt műveltség-impulzusokra építő-épülő költészet ez. Csaknem természetes, hogy a „forradalmi” konzervativizmusként jellemzett, eszmei gyökereivel a nemzeti romantika korának irodalomfölfogásába kapaszkodó s a vulgármarxizmus híg levével körített szemlélet ezeket a szereptípusokat és irányokat látja a leghagyománytalanabbnak, a legsemmitmondóbbnak. Ebben a megítélésben — más okok mellett — bizonyára jelentős szerepet játszik az is, hogy a magyar irodalomban gyakorta túlfetisizált nemzeti-történelmi problematika nem az illusztrációk szintjén-formájában, hanem a személyes lét megélése lehetőségeinek, az egyéniség kiteljesítésének egzisztenciális-kérdéséként, azaz a „lé- nyegiség” szintjén jelenik meg ezekben az irányokban. S ez, amint azt néhányan tudni, látni vélik, nem' a „túlesztétizáltság”, hanem a primitív gondolkodástól való irtózás jele. Ezek az irányok az általános európai ki tökin tésből-tájékozódásból is nyerik impulzusaikat. S ami a hagyománytalanságot illeti: a versről és a versben való gondolkodásuk — egyéni és „irányzatos” poétikáik — előképei Tandori Dezső költészetétől kezdve, az Ü jholdasokon át, a Nyugat nemzedékeiig terjedő skálán könnyűszerrel fölfedezhetők. Ugyancsak az elmarasztalás okának látom azt, hogy mellőzik a hagyományos metaforák használatát. Am amikor kritikusaik kárhoztatják ezért őket, nem veszik észre — vagy nem akarják észrevenni —, hogy poétikai észjárásuk egyik jellegzetessége az, hogy benne az Én, >a szubjektum válik olyan szimbolikus alakzattá — tulajdonképpen egy igen kiterjedt szimbólumláncolattá — amelyben maga az alkotás válhat-válik egyetlen egzisztenciális metaforává (vagy metafora-értékűvé). Ez természetesen csak akkor történhet meg, ha különféle értelmi síkokat, a különféle tartalmakat összekapcsoló, jelrendszerként fölfogott szimbólumlánc adekvát valóságmodellként (is) működik. Ennek értelmezése viszont csak abban az esetben lehetséges, ha az alkotói eljárásmódok — végső soron a transz- formációk: a szöveggenerálás módozatai — szemantikai gesztussá válnak. Vagyis: az alkotás mikro — tulajdonképpen nyelvi — és makro — tulajdonképpen kompozí- ciós — struktúráját, azaz a mű egészének jelentését meghatározzák. (Hasonló eljárásokat figyelhetünk meg újabb prózánkban is, főként Esterházy Péter és Molnár Miklós műveiben.) Igaz viszont, hogy mindez, akárcsak a hagyományos formák, szerkezetek, versmodellek elutasítása csak a szöveg (szövegeik) magányát növeli. A romantikus beállítódást, ami más irányok jellemzője, egy Méliusz-iidézettel világíthatom meg a legjobban: „Mivé lennénk a jelen képtelenségeivel szembeforduló romantikus képzelgés nélkül? Az eltékozolt és elveszített tegnapból legalább ennyi tartson még velünk, ennyi, a romantika, az édes képzelgés segítsen legalább fenntartani magunkat magunkra-maradottságunkban.” Ezek a mondatok természetesen más csengést, más — voltaképpen progresszív — tartalmat-ér.telmet nyernek a kisebbségi sors viszonyai között. És tulajdonképpen azt sem tagadom, hogy van valami általános, egyetemesen magyar érvénye-jelentése is. De ugyanakkor érzem a veszélyt is, azt, hogy ez a mentalitás kizárólagos irányjelzővé válhat s olyan költé- /• ■ ti és szellemi visszafordulást eredményezhet, amit nem iá történelmi múltból át- :n ntett, megtartó energiák fölerősödése, ellenben a „retró” jellemez. De nézzük a romantikus attitűd körül szerveződő szereptípusokat! Ezek a pró- jeciás-váteszi-messianisztikus magatartásban sűrűsödnek. Két változatról, egyazon irány két variációjáról kell beszélnem: a népi-populáris és a városi-populáris változatról, mely utóbbi leginkább csak tematikai elemei révén különül el s létét a „népiek” életmódjának átalakulásától számíthatjuk. Valójában tehát nem más mint 422
