Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
sadalomképébe foglalt eszményekkel s jónéhányan az új eszményeik föllelésének lehetőségét is elutasítják — tagadásuk mégsem irracionalizmus, nem a valóságra, hanem annak eélzatos és manipulativ magyarázatára irányul. Lázadásuk, mely a kezdeti években, a hetvenes esztendők közepén még csak ösztönös volt s csak napjainkra érett többé-kevésbé tudatos esztétikai, poétikai törekvésekké — a „forradalmi” konzervativizmus uralmát szeretné megdönteni, az esztétikai esélyegyenlőség természetes kívánalmának szellemében. Mielőtt azonban közelebbről szemügyre venném az említett törekvéseket, szükségesnek tartom az eszmény és valóság, eszmény és poézis összefüggéseit .legalább vázlatosan, amúgy címszavakban áttekinteni. Ennek az az oka, hogy mélységesen egyet kell értenünk azzal a korántsem újsütetű megállapítással, ami szerint a líra (miként a többi művészeti ág) sohasem nélkülözheti az eszményeket. Ez még akkor is igaz, ha bizonyos korokra — amiként napjainkra is — éppen az eszmények elvesztése, a hagyományos értékrend megingása, lebomlása a jellemző. A kialakulásának belső törvényszerűségei folytán századok óta eszményközpontú, eszmény-szervezettségű magyar poézis ezt az állapotot természetesen különösen megsínyli. Történetének ilyen időszakaiban a lírát teljes tájékozódásképtelenség uralja el, a dolgokból, az eseményekből való kirekesztettség, az elszigeteltség érzése állandósul az alkotóban. Ez pedig oda vezet, hogy a költő (az író) munkája során folyamatosan szembesül önmaga és alkotása teljes fölöslegességének, hiábavalóságának érzésével, tudatával. Az írás, a vers ilyképpen ennek a végső soron paradox helyzetnek föloldási kísérlete is egyben. (Föltéve, hogy a szerző a kínzó állapotból nem menekül más műfajokba vagy szélsőségesebb, de semmiképpen sem ritka esetekben a teljes elhallgatásba.) Ügy látom, a föloldási kísérletek nagyjából háromféle poétikai gondol- kodásforma körül csoportosulnak. Az egyik: az illuzórikus, esetenként a múltból s a félmúltból merített-örökölt vágyképek idealizálásában véli föllelni a gyógyírt. Ami — gerincéig csupaszítva a dolgot — nem más, mint menekülés. A másikat többé-kevésbé az jellemzi, hogy az alkotásban megkísérli újrastruktúrálni napjaink valóságát. Vagyis a tények és a kulturális hagyomány által átörökített eszmények olyanféle szervezettségét igyekszik megteremteni, ami túlmutat a valóság jelen állapotán: egy minőségibb létszerkezet lehetőségét vetíti ki, de anélkül, hogy annak mai, létező, tehát meghatározó összetevőit negálná. Ez a modus végső soron a tényekben rejlő, azokból kibontható lehetőségeket igyekszik ideáltípussá formálni az alkotás folyamatában. Harmadjára azt a költői gondolkodásformát említhetem, ami a föntebb jellemzett paradox helyzetet a szubjektum, a szubjektivitás lírai-poétikai szerepének rendkívül erőteljes, szélsőséges fölértékelésével kívánja föloldani. Ezekben a poétái mo- dusökban az alkotó és az alkotás elsősorban az egzisztencia kérdései felé fordul, alapvető cél- és feladatrendszerként a „belső terek” intenzív föltárása tételeződik. S míg az előző két törekvés a lírát éltető eszményt a külvilágból szeretné kibontani, a személyiséget, az egyént környező valóságban igyekszik azt föllelni, addig az utóbbiban az eszmény föllelésének lehetősége kizárólagos vagy csaknem kizárólagos érvénnyel a szubjektum szférájába helyeződik. Mindez óhatatlanul a partikularitás-nambeliség alkotásbéli viszonyára irányítja a figyelmünket. Azt a kérdést veti föl, hogy vajon a költészet lemondhat-e a kulturális hagyományokban tételezett és átörökített tartalmakról? Azokról tehát, amelyek a nembeliség hagyományos, de — talán mondanom sem kell — korhoz idomult fogalmában, illetve e fogalom körül sűrűsödnek. Egyáltalán: használható-e még legújabb líránk vonatkozásában a nembeliség kategóriája? Avagy a költői világ- képiek) megrendülése egyúttal azt is jelentené, hogy az emberi lét értelmezésének e legelvontabb formája — amely olyan poétikai fogalom, ami egyúttal alapvető esztétikai kategória, esztétikai minőség is — immár teljességgel nélkülözhető az alkotás folyamán? Napjaink legújabb magyar lírájának vizsgálatakor valóban kikerülhetetlen kérdés az, hogy miképpen növeszthető föl a lét-szelet, az egyén mikrovilága, a parciális egyetemlegessé — nembelivé — ha éppen a fölnövesztés irányát, 418
