Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
milyenségét, stb., meghatározó eszmény(ak) marad(nak) el, szorul(nak) ki az alkotófolyamatból, a poézisből?! Meggyőződésem, hogy mindez nem puszta eknéletieskedés, nem az öncélú teo- retizálgatás eredménye. Semmiképpen sem téveszthetjük ugyanis szem elől azt a fejleményt, hogy miközben az alkotó a szubjektum belső rendszerét lényegíti mértékké, miközben a szubjektum önérzékelését emeli be az alkotásba, azonközben elfeledheti individualitásának fontosságát; azaz: az individualitás nélküli szubjektivitás végtelen, negatív folyamatába bonyolódik s eközben megfeledkezik önmaga emberi fogalmának, e fogalom teljességének fontosságáról. Az ilyen típusú alkotófolyamatokat tehát az abszolút szubjektivitás rendszere uralja el, aminek eredményeképpen a mű sem a rész, sem az egész milyenségére, minőségére nem utal. A világ belső és külső képe megkülönböztethetetlenné, felismerhetetlenné válik: a mű egyedisége, csak reá jellemző karakteressége oldódik föl. Másfelől viszont tagadhatatlan, hogy az efféle költői eljárásokat egy nagyon is szükségszerűen — mert az atomizálódott világ megközelítésének, értelmezésének alternatívájaként — kialakított bölcseleti álláspont poétikai megfelelőiként is jellemezhetjük. Kierkegaard az abszolút szubjektivitás állapotát, pontosabban annak énleges logikájú rendszerét például a valóság totális megragadásának eszközeként, lehetőségeként írja le: „Halotthoz hasonlóan élek itt. Minden átélt dolgot a feledés keresztvízébe merítek, hogy elnyerhessék az emlékezés örök életét. Minden Véges és Végtelen dolgot elfelejtettem, és felszámoltam... Innen csapok le a valóságba és ragadom meg zsákmányomat, de nem maradok ott lenn, zsákmányomat fölviszem s ez a zsákmány egy kép, melyet beleszövök kastélyom tapétáiba.” S a Nagy Romantikus, a költő-filozófus szemléleti, ismeretelméleti modusa nem csak a megfogalmazás szépsége miatt megejtő. Ám' ha költészet, az alkotófolyamat is ezt az utat járja, abban az esetben a poézis a szubjektivitás végtelen és határtalan naplójává változik. Nem képes az individualitást, az ember evilági különösségét és általános érvényűségét egyetlen evidenciaélményben ötvözni. Az alkotás a szélsőséges személyességbe merül, egyetlen emberi folyamat — a parciális — helyzetrajzává változik. Nem vezet az ember célképzetéhez, nem jut el olyan általános érvényű, ám egyedien megélt gondolati formákhoz, amelyekben a folyamat tágabb dimenziói, a kor emberalakja megragadhatók lennének. Kár volna azonban olyan következtetésre jutnunk, hogy az imént jellemzett költészetek, poétái eljárások afféle szükségtelen, nemkívánatos nehezékként terhelik napjaink magyar líráját, s mintegy visszahúzó erőkként gátolják annak — sokak: kritikusok, esztéták, irodalomtörténészek s nem utolsósorban az idősebb generációkhoz tartozó szerzők által — oly hőn áhított minőségi (bb) kibontakozását. Számolnunk kell a ténnyel: költészetünk történetének extenzív időszakát éli. Ez pedig nem csupán a mennyiségi növekedést — a líra tagadhatatlan eltömegesedését — jelenti, de utal a kvantumban lappangó minőségekre is. Jelzi, hogy a mennyiség egyúttal sokféleség is, és hogy e sokféleség, különböző csomópontokon, más és más poétái és poétikai felfogások körül sűrűsödve nem csak egy változatos, gazdag literatúrai tenyészetet alkot, de egyúttal egy újabb intenzív szakasz, egy integrálódási, szintézisteremtő folyamat kibontakozásának nélkülözhetetlen előfeltétele is. A másik két, az előzőekben csak jelzésszerűen említett törekvésre visszatérve azt mondhatom, hogy ezek az ember célképzetét — vagy másképpen: a nembeliség- nek a kulturális hagyomány által közvetített-átörökített tartalmát — központi vers- és költészetszervező erőként működtetik, de nem a jelenvaló — mondjuk így — intézményesített eszményeiben keresik, hanem a jelenvaló konkrét tényeiből szublimált, elvont, szimbolikus alakzatokra vetítik azt. Nyilvánvaló, hogy ez a fölfogás sincs híján a buktatóknak. Az újérzékenység fogalmából kiindulva, többé-ke- vésbé tévútnak kell minősítenünk azokat az eljárásokat, amelyek szélsőségesen illuzórikus vágyképeket idealizálnak s állítanak rendszerük középpontjába. Eszmény és mű, mű és valóság modellértékű viszonyát föltételezve azt mondhatom, hogy az adekváció kötelességként való fölfogását — nézetem szerint — azok 419
