Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Villányi László: A város (versek)

VILLÁNYI LÁSZLÓ

A város

A BOLOND

A város bolondjáról mindaddig senki sem tudott, míg mekegni nem kezdett. Ráadásul a legváratlanabb helyzetekben, a város legfontosabb pontjain.

így mindig meglepetést tudott okozni, hiába ismerte már minden őslakó. Később a fel-f eltörő mekegések közötti szüneteket kihasználva kaiau- zi szólásokat kiabált, ezért az arrajárók szüntelenül úgy érezték: ismeretlen városba érkeztek, s most ki kell szállniuk a vonatból.

Mégis elégedetlen lehetett önmagával. Mert ugyan sajátos hangulatot tudott teremteni, de végül is az emberek nem törődtek vele.

Akkor kezdett szaporodni azoknak az eseteknek száma, amikor reggelente virágtartóhoz, lefolyóhoz, esőcsatornához láncolva találtak kerékpárokra, motorokra, autókra. Valaki számlálhátatlan lánccal a nyakában járta az éjszakát. Mára aztán nem találni olyan városlakót, aki ne hordana magánál fűrészt.

A GUBERÁLÓ VALLOMÁSA

Lelassítottam a tudomásulvételt, elfordítottam fejemet, hogy oldalról érjen az utca huzata. Képtelen voltam nem figyelni a hajam alatti bizsergésre, a tompaságot megszakító apró szúrásokra, amik kelllemesen nyugtalanítóak voltak, mindenesetre megőrzendők. Nem mozdítottam kezem; tudtam: a hajszálak alatt megindult egy folyamat, amibe nem szabad beleavatkoznom.

Jártam a várost, s ha kezem önkéntelenül fölemelkedett, egyre nehezebben sikerült visszavezérelnem. Ahogy közelükbe értem szökdécseltek, fel-felugráltak nadrágomra, lenge koszorút pörögtek fejem köré, vé- gigsiklottak arcomon. Sodródó cetlik, cafatok, gombócok, galacsánok teremtettek farsangot.

Nem tudom elhagyni őket. Amíg izgató kinövésekre találok, s megmutatkoznak a szétnyíló, apró testek. A büszkén himbálózó szalvétákkal, a madarak röptét utánozó irkalap okkal, a sárkányként emelkedő-eresz- kedő újságoldalakfcal nem lehet betelni.

Évekig állnék itt. Élő rácsfcén/t összegyűjtve hűséges kísérőimet, kaparva, nyalva róluk a méltatlan tapadásokat, gyógyítva a kis szakadásokat, lyukakat. Magamhoz édesgetném valamennyit, s tíz ujjammal védve, szivárványként mutatnám fel őket, így nyújtózkodnék én, a madárvonzó.

411