Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt

Ne feszegessük, hogy a továbbiak folyamán ez a részlet reálisnak vagy hamisnak bizonyult-e, ne sértsük az amúgyis joggal sértődött lelkeket, hanem igyekezzünk az egykorú kontextusba illeszteni a történetet. A regény az erdélyi kisebbségek életének legbékésebb, legderűsebb korszakában játszódik, a Maniu-korszakban. A harmincas évek Maniujának politikájában semmi sem árulkodott, hogy Maniu később a szélsőjobboldalhoz csatlakozik, s engedi, hogy nevével megszervezzék az úgynevezett Maniu-gárdát. Ez évekkel később történt. A harmincas években Kolozsvár kiheverte a háború okozta vérveszteségeket, magához tért, erői kibontakoztak, ekkor volt virágjában az erdélyi magyar irodalom, a román operában (regényem egyik szereplője éppen egy román énekes) és a magyar színházban egymást követték a kitűnőnél kitűnőbb előadások. Az Erdélyi Helikon színvonalban a Nyugattal vetekedett, számos magyar és román író mindkét folyóiratba dolgozott. Emil Isac, a költő, például. Román és magyar részről egyformán sokan munkálkodtak a két nép szellemi közeledésének előmozdításán. Chi-neziu tanár úr, többek közt. Tetemesen hozzájárultak a város hangulatának élénkítéséhez a románok. Nem az erdélyi románok, ők nagyjából ugyanazt az életstílust követték, mint a magyarok, hanem az Ókirályságból ideáraimlott, könnyed, kedélyes, hangos, latinos vérmérsékletű románok, akik pompásan érezték magukat Kolozsvárt, mert egészen másra készültek föl, mint ami fogadta őket. A Székelyföld népességének a fölöslege jóformán teljes egészében a Kárpátokon túlra áramlott, ellepték a Közel-Keletet, egészen Bejrútig lehetett magyarokkal találkozni. Bukarestben is rengeteg székely cseléd, szobalány, szakácsnő, pincér, kocsis szolgált, ugyancsak rengeteg kisiparos dolgozott, és sajnos, a prostituáltak nem csekély hányadát ugyancsak a székelyek szolgáltatták. A folyamatot híven érzékelteti Pásztor Árpád, Vengerkák című regényében. Ilyen tapasztalatok után joggal lepődtek meg a környezeten, amibe kicsorduló életkedvvel illeszkedtek be. Mentségem naivságomért, hogy mások, Jászai Oszkár például, sokkal kedvezőtlenebb körülmények között reménykedtek a megbékélésben. Hiszen a magyarságnak a nemzetiségekkel való viszonya már 1849-ben — ha ugyan nem sokkal előbb — elromlott, s Jászi Oszkár mintaszerű kisebbségi elképzelései idején a kisebbségek vezetői már régen a Monarchia feloszlatása mellett foglaltak állást. Ami az én céljaimat illeti, én a korszakot megbékélésre alkalmasnak ítéltem — tévesen, de jóhiszeműen, s Márta gyerekeinek sorsát, az asszimilálódást intésnek szántam, nem programnak.

Az irodalomtörténet szerint A rosta fordulatot jelent az erdélyi irodalomban, mégpedig a realista szemlélet felülkerekedését. És most hadd kérdezzem meg, miként alakult a pályád A rosta megjelenése után?

Ettől kezdve rendszeresen publikáltam, nagyjából évenkint egy kötetet. Közben a Nyugat kapui is megnyíltak előttem, megismerkedtem Babitsosai. Az Attila úton lakott, s a hét valamelyik napján tartott fogadóórát. Ezen a napon bárki fölkereshette. A várószobában üldögéltünk, mint a fogorvosnál. Amikor a bennlévő pacienst elbocsátotta, a soron következő bemehetett, átadhatta kéziratát, vagy átvehette, ha Babits visszautasította. Bírálatot Babits ritkán mondott, az is irtózatos erőfeszítésébe került, hogy azt mondja: ez a novella rossz. Költőnek, szellemnek Babits óriás volt, de félénk ember, azt hiszem ezek a heti fogadóórák iszonyúan kimerítették. Kritikákkal debütáltam a Nyugatban, s mindjárt az elején súlyos igazságtalanságot követtem el Szathmári Sándor Kazohíniájával szemben. A mű zseniális — a „spenótban” meg sem említik — s én mint kezdő kritikus egész olvasottságomat fölvonultatva ítélkeztem fölötte. Utólag megtudtam, hogy Babits elégedetlen volt kritikámmal, mindamellett mégis közölte. Novellámat is elfogadta, vagyis teljesült minden kezdő íróval közös álmom: saját művel megjelentem a Nyugatban.

Egyetlen regényed, amely mindmostanáig nem látott napvilágot, A nadrágok lázadása. Olvashatjuk memoárodban, Az utolsó hullámban regényedről szóló fejtegetéseidet. Az a meggyőződésem, hogy vitába kell szállnom veled. Ha

407