Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt
is csak a felület változott, a szemlélet, a jellegzetes magyiar értelmiségi szemlélet sértetlenül megőrződött, az értelmiséget ugyanazok a problémák foglalkoztatták, amik engem és a szüléimét annak idején, amikor elvágtak az érettségi vizsgán. Vagyis azzal a valósággal találkoztam, amit átéltem, ami miatt kisiklott az életem; az én valóságommal. Ahány osztálytársammal találkoztam, ahánynak a sorsáról közvetve értesültem, annyi vonás egészítette ki ennek a valóságnak az arculatát. Az ilyenformán megdúsult élménytömeg ellenállhatatlan erővel sodort magával: meg kellett írni. A közlés vágya, a krónikási hivatás valósággal megszállott. Napról napra írtam. Tehát föladtad a tervet, hogy nyelvészeti tanulmányaidat folytasd. Holott — be kell látnod —, az adott körülmények között Kastner professzorod terve az egyetlen reális terv volt. Hiszen ebben az időben Magyarországon humán végzettséggel, sőt műszaki végzettséggel sem lehetett egykönnyen elhelyezkedni. Gyakorlatlan lévén az írói munkában, eleinte úgy gondoltam, hogy előbb befejezem a regényt, aztán utazom a Regátba. A kolozsvári egyetemre is próbáltam beiratkozni, de nem sikerült. Tudtam, hogy az Ókirályságban sokkal liberálisabb szellem uralkodik, mint Kolozsvárt, tehát úgy határoztam, ha kész a regény, kiutazom, ami a dátumot illeti, hónapról hónapra halogattam. A lelkiismeretemet pedig azzal igyekeztem megnyugtatni, hogy szorgalmasan szótáraztam, a hét hat napján harminc-harminc román szót megtanultam, vasárnap ismételtem. A regényt semmiképpen nem akartam abbahagyni, és be is fejeztem. De hadd folytassam a másik akadállyal, a stílussal. A versírásról lemondottam, viszont élni akartam a közlési lehetőségekkel. Kuncz Aladár szerkesztette az Erdélyi Helikont és én őt régebbről ismertem. Bementem hát a szerkesztőségbe, és átadtam neki első novellámat, ami meg is jelent, azt hiszem Féltékenység volt a címe. Barátságosan fogadott, leültetett, átvette a kéziratot, s az íróasztalára rakta. Nehány kédés, majd szólt, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, keressem föl öt órakor, akkor megtudom, mi lesz a novellám sorsa. Ügy emlékszem, a Majális utcában lakott, albérletben, egyik rokonánál, a rokon lánya nyitott ajtót, leültetett, s eltűnt a lakásban. Néhány perc múlva megjelent Kuncz Aladár pizsamában, szemét dörzsölve, nyilván álmából verte föl a széplány. Mentegetődztem, de leintett, hogy öt órán túl sohasem alszik, akár van vendége, akár nincs. Az asztal fiókjából elővette a novellámat. Ezután következett a csoda, a főszerkesztői csoda, amihez hasonlót soha életemben nem tapasztaltam, egy órát, másfélórát tartott, amíg Kuncz Aladár végigment a novellán, mondatról mondatra, szerkezeti elemről szerkezeti elemre kiterjedőn megmondta, mi miért rossz, miért jó. A szerkezet egészét nem kifogásolta, itt-ott javasolt kisebb változtatásokat, ezt a mozzanatot előbbre tegyem, amazt hátrábbra. Élesen megbírálta viszont a stílusomat, én ugyanis minél szebb, minél költőibb, minél díszesebb írásra törekedtem, az ő kifejezésével élve, túlságosain drapériás volt a stílusom. Ezt a drapériát következetesen lerántotta mondataimról, s ilyenformán, mintegy mellékesen rávezetett a tárgyilagos, dísztelen, de célratörő kifejezésmódra. Egyszóval megint a kc'tészet állt az utamba, hiába dobtam ki az ajtón, visszatért az ablakon, ettől szabadított meg véglegesen ez a másfélórás beszélgetés. Tárgyilagosságra törekedni a kifejezésekben egyet jelentett a realizmusra való törekvéssel, hiszen ha valamit tárgyilagosan akarunk kifejezni, annak előföltétele, hogy amit kifejezünk, azt — a magunk mértékével — megértsük, világosan lássuk, ne „költői” fátylakba rejtve. Idézek egy mondatot, amit poétikusnak vélt stílusomban írtam egyik barátomnak, s amin csak úgy dúskál a drapéria: „Mindaz, amit otthon szereztem, irtózatosan kimélyült bennem, látom az egész végzetet magamban: a szemlélődés kiszélesülését, azt, hogy a hangban a csendet, a csendben a hangot, a kezdetben a távoli véget látom, azt, hogy messzi, messzi látok, s azért nem elégít ki semmi s azért keresek valamit, ami még nem pusztult el ember szeme előtt, úgy, hogy én is megtudhassam, hogy egyszer titok legyen nekem a halál..Ennek a cicomásán semmitmondó mondatnak egyetlen tartalma az, hogy az otthoni reménytelenség elől menekültem 403
