Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt
Ami engem illet nagyon is szoros az összefüggés. Beszélgetésünk elején idéztél egy mondatot Az utolsó hullámból, amiben azt állítom, hogy A rosta készen volt, s úgy pattant ki jóformán készen a fejemből, azaz teljes fegyverzetben, mint Paliasz Athéné Zeusz agyából. A jelen pillanatban is „készen” van az agyamban egy regény, de nem „pattanhat ki”, mert valami megakadályozza ebben, előítélet, gátlás, bénulás, isten tudja mi. Ma már pontosan tudom, hogy iákkor — Kolozsvárt — az egyik akadály a versírás volt, a másik a stílus. Huszonhárom éves koromra, kezdve az érettségin való elbukáson, az épinali, a Tournai-i stb. fiaskón, annyi kudarc ért, annyi csatavesztés, hogy az önérzetemet csak mesterséges úton tarthattam lábon. Az újabb kudarcoktól való esztelen rettegés következtében védekezésbe szorultam, hamis körben éltem, mert azzal, hogy visszahúzódtam a cselekvéstől, a közvetlen kudarcot ugyan elkerültem, viszont újabb kudarcok magvát ültettem el a jövőben. Sikerélményekre éheztem, de mivel nem ott kerestem őket, ahol szerencsével járhattam volna, az atlétikában például, álsikerélményekkel kárpótoltam magam, ezek közül az egyik legocsmányabbat Az utolsó hullámban el is meséltem, öncsalásokra alapítottam az életem. Később megfogalmaztam ennek az életformának a képletét, íme: kudarc + passzivitás + öncsalás + hazugság + alibi. Vagyis ahhoz, hogy elkerüljük a kudarcokat, és ne ismerjük be passzivitásunkat, alibire volt szükség, s ez az alibi, azaz a hazugságok alapja, a végső menedék, ami indokolta a valóságtól való elfordulásomat, a „költészetem” volt. Nagyon érdekes a fejtegetésed, de nem mondhatnám, hogy tudom, mire akarsz kilyukadni. Igyekszem érzékletesebben megmagyarázni. Pécsett nyomorúságos szexuális körülmények között éltünk. Véletlenül adódott egy alkalom, amit elügyetlenkedtem, egyébként a kudarc éppen a kudarctól való félelem következtében következett be, már csak azért is, mert a cselekvéstől való félelem megakadályozott abban, hogy gyakorlatot, rutint szerezzek, már pedig enélkül senki sem számíthat sikerre. Én ahelyett, hogy elgondolkoztam volna azon, amit fentebb elmondtam, bánatomban nekiláttam verset írni, a verset mint priznicet raktam az önérzetemet fölhasító friss sebre. Más szóval a világfájdalmas versek anyagát a sorozatos felsülések szolgáltatták. Azt azért szükségesnek tartom megjegyezni hogy odáig soha nem süllyedtem, hogy az elszalasztott nőről utólag megállapítsam, hogy voltaképpen nem is tetszett, hogy görbe a lába vagy átható szájszaga van. Holott én is taktikázhattam volna, mint nem egy sorstársam azzal, hogy „előbb a doktorátus, aztán jöhetnek a nők.” A Jóskának tett ígéret, hogy soha többé nem írok verset, természetesen sokkot váltott ki belőlem, a sokk hatására megbomlott belső világom ravasz fogásokkal, önkényes tolmácsolásokkal, pótcselekvésekkel megóvott rendje. Most már nem vigasztalt meg a szerelmi téren elszenvedett fiaskóért a „költemény”, ígéreteimmel kiszolgáltattam magam, rímkeresés helyett kényszerültem a tényekkel foglalkozni, most már volt időm, később bátorságom is lett, hogy szembenézzek a cselekedeteimmel, észrevegyem a párhuzamot saját viselkedésem és mások viselkedése között, kitárult előttem a világ, közeledtem a jelenhez, közeledtem a valósághoz. Életem visszakanyarodott régi medrébe, mintha valami láthatatlan, de mindenható kéz megragadta volna 1924 júniusát és összeforrasztotta volna 1930 júniusával. 1924-ben még nem folyamodtam semmilyen önámításhoz, hanem nagyjából reálisan láttam magam a jelenben s a jövőben, tudatában voltam annak az új helyzetnek, ami a főhatalom változása után bekövetkezett. Említettél egy másik akadályt is, a stílust. Kíváncsi vagyok erre az újabb összefüggésre. Derűs, nyári napon érkeztem Kolozsvárra — mondtam az elején. Első időben a hazatalálás öröme dominált bennem, fokozatosan szúrtak szemet a változások. De nem a változások megfigyelése késztetett írásra, hanem az emlékek. Változni ugyan402
