Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt
Osztálytársak lettünk. Jóska ugyanis influenzájából származó szövődményei miatt évet vesztett, a betegség a szívére ment, hónapokig nyomta az ágyat, míg úgy-ahogy lábra állt, de soha többé neon nyerte vissza egészségét. Fél életét a kórházban töltötte, s fiatalon halt meg. Tudatában volt kórházi tapasztalatai, megfigyelései egyedülálló irodalmi értékének. Emberek útra kelnek címmel kórházi regényt írt. Mindent elkövettem, hogy kiadják, de nem sikerült. Halála után jelent meg a regény, akkor fedezték föl, amikor már semmi haszna nem lehetett belőle. Mi a véleményed most a regényről? Kétségkívül elfogult voltam, a nyersanyag gazdagsága, tehát a lehetőség megszédített. Ebből ia nyersanyagból világirodalmi remeket lehetett volna írni, és Jóska meg is tudta volna írni, ha van hozzá ereje. Aránytalanság volt a föladat nehézsége és az író fizikai állapota között. A kiadók vonakodása érthető volt: nem akartak pénzt fektetni be egy halálosan beteg író félig sikerült regényébe. A piac törvénye. Embertelen, de érthető. Te nem tudtál segíteni Kováts Jóskának, ő viszont nagyon sokat segített neked, amint azt megírtad Az utolsó hullámban: ő terelt a líra területéről a próza területére. Jóskának ez a segítsége, sokkal több volt, mint amennyinek első pillanatra látszik. Még meg se melegedtem Kolozsvárt, máris beállítottam a Keleti Újság szerkesztőségébe; verset adtam a lapnak. A vers megjelent, újat adtam, az is megjelent. Ez így ment egészen addig, amíg Kováts Jóska el nem szánta magát s némi tusakodás után így nem szólt: — Szeretnélek megkérni valamire. Nem ütőd tern meg a kérésen, hiszen barátságunkhoz a legkülönfélébb szívességek is hozzátartoztak, ha randevúnk volt, egymástól kértünk tiszta inget, cipőt, nyakkendőt, sőt egyebet. Mi sem természetesebb tehát, minthogy készségesen vártam a kérését. Jóska még egyszer végig- jártatta rajtam nagyon kifejező, nagyon fáradt tekintetét, csak aztán szólalt meg: — Légy szíves, és soha többé ne írj verset. Ügy éreztem, a megdöbbenéstől eláll a szívverésem. Szédülten néztem vele szembe, a szédület félpercig, ha tartott, az agyam úgy működött, mint egy komputer, ennyi idő kellett, hogy összegezzem tapasztalataimat, és ugyanarra a konklúzióra jussak, mint Jóska, és belássam az igazát. Kényszeredett mosollyal nyújtottam a kezem, s amit akkor megfogadtam, mindmáig híven betartottam, nem írtam többé verset. Téged általában par excellence prózaírónak tartanak, mi késztetett versírásra? Nem figyelted, a tizenötmillió magyarból, aki a földön él, harmincmillió verset ír? Engem is megfertőzött ez a jellegzetesen magyar kór, aminek egyetlen haszna, hogy a tömegből úgy emelkednek ki az igazi költők, mint fák a pázsitból. Sajnos, bíztatást is kaptam, mégpedig magától Kuncz Aladártól. Valahányszor megkísértett a kétely, hiszen kritikus alkat vagyok, mindig az ő bíztató szavaiba fogódzkodtam. Pécsi barátaim, köztük Kováts Jóska is bíztattak persze annak fejében, hogy én is dicsértem az ő verseiket. Egyébiránt, ami a költői tehetséget illeti, annak egyedül Jóska volt a birtokában. Jóska kérése olyanforma szerepet játszott pályámban, mint a vad törzseknél a férfivá avatás kegyetlen szertartásai. A Tegnapról folytatott beszélgetésünkben sok szó esett időleges bénulásaidról, a hazulról magaddal hozott gátlásaidról, s a belőlük következő csatavesztésekről, azaz kudarcokról. Szavaidból azt veszem ki, hogy valamilyen összefüggést sejtesz a versírás és a gátlások között. 401
