Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
A kapu előtt szétszóródtak. Ügyelve, félve, képtelen utakon ki-ki megközelítette szűk és naftalinszagú szekrényét, amelybe az emberi fukarság kényszerítette. A miniszterelnök inasa vakarózott, mert a füle mögött viszketett. Abba kellett hagynia Casanova emlékiratainak olvasását. A csengő elriíkkantotta az ismerős figurát: csör-csör-csörcsör. Az inas szája köré nagy karéj vigyorgás kerekedett. Tudta, hogy az ajtó előtt Takács Berta, a nagy művésznő várakozik. Nyitott. Parfőm áradt be s a pillanatnyi léghuzatban belibbent a nő. Az inas már ezerszer csodálta. De mindig talált új csodálnivalót rajta. Casanovára gondolt. A fene egye meg Casanovát! A művésznő megállt a tükör előtt. Hosszú, fehér arcából véresen hasadt ki szája, szeme hűvösen csillogott keskeny szemöldökei alatt. Levetette könnyű kis kabátját, meztelen karja előadást tartott a katonás vigyázzban silbakoló keblek fehérségéről. A báró eléje sietett. Kezét átnyújtotta hasa fölött. — Pá, kutyilim, — mosolygott Berta kedvesen. — Fumóniia legelső tisztviselőjének nem lehet azt mondani, hogy kutyilim. — Igyekezni fogok ebben is kedvedre járni, kegyelmes uram, — fintorogta Berta s végigdőlt egy fotelben. — Az a baj, — folytatta aztán, — hogy hozzászoktam a becézéshez, mi nők nem tudunk meglenni ezek nélkül az apró, értelmetlen nevek nélkül... Azt mondtam : kutyilim, mert hogy becézhetnélek másképp, a neved ... a neved igazán kényelmetlen ebből a szempontból: Adorján?... Dórján? Qrján? Ján? Dorjánci? Jánci? Jáncili?... Nem lehet becézni a nevedet, rólad persze nem lehet elmondani ezt. — Te angyal! — suttogta a báró komoran. — Édesanyád hogy szólított? — Orjinak. — Nagyon guszta. Hogy én erre nem gondoltam! — A kérdést zárjuk le. Annál is inkább, mert életbevágón fontos dologról szeretnék tárgyalni veled. — A művésznő érdeklődve hajolt előre. — Egy francia újságíróval kell megismerkedned és rá kell venned, hogy ... A miniszterelnök részletesen elmesélte az ügyet. Berta .azt az egy kikötést tette, hogy ne dolgozzék Dániellel együtt. Ennek semmi akadálya nem volt. — Na és milyen a pali? — tudakolta Berta. — Azt mondják, hogy szeretik a nők... — Nem is olyan rossz eset... Föl fogom áldozni magam a hazáért... több ízben ... Mennyit kapok, ha sikerül? A báró mondott egy számot. Berta bólintott. — Remélem, — mondta kissé fanyarul a báró, — ez a kényes föladat semmiben sem fogja megváltoztatni irántam való érzelmeidet? — Hogy gondolhatsz ilyet? — Akkor szíves beleegyezéseddel, fél egytől háromig szeretni foglak. Gúnyos sziszegés hallatszott s egy roppanás. A miniszterelnök két nadrágszára fölszaladt ágyékig. Kikandikáltak meztelen lábai, a lábakon fekete szőrök, rózsaszín zoknitartó, fekete zokni. Berta fölsikoltott, a báró elfehéredett a tenyerét görcsös mozdulattal mellére szorította. Magukhoz se térték még, a nadrág máris visszahullott eredeti helyére. Mindketten megdörzsölték szemüket. — Mi történt? — A kegyelmes úr nadrágja fölszaladt... fölszaladt... fölszaladt... — A művésznő hangja mind bizonytalanabbá vált. — De hiszen lenn van! — Most... Most határozottan lenn van. — A kimerültség — dadogta s csüggedten roskadt vissza karosszékébe, — a 391
