Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
túlhajtott munka; naponta tizenöt beszéd... Azt hiszem, édes Berta, nem is sze- rethetleg háromig, meg kell elégednem egy órával. A széles ágyon a sárga paplan tüzelt, mint a napfény. Berta kombinéban a haját rendezte. A miniszterelnök fekete selyem pizsamáját húzta föl. Berta leengedte kombinéját, aztán megpattant a melltartó gombja, két fehér keble, mint két nyulacska, kívánatosain mozgatta piros orrocskáját a levegőben. — Te .angyal! — hörögte zordan a báró s rácsókolt az egyik nyulacskára. Berta rózsaszín körmeit vizsgálgatta a válla fölött. Kifogástalanok voltak. Bemásztak az ágyba. A kapcsoló elkattant s a báró hangja belebúgott a sötétségbe. — Te angyal! Néhány perc múlva Berta szólalt meg, kissé fátyolosán: — Nem fogod elfelejteni Orjikám a brilliánst, amit ígértél? — Nem, nem — morogta rekedten, — de engedd megjegyeznem, hogy a megszólítást illetőleg másképp állapodtunk meg. A művésznő valami érthetetlent dünnyögött. Hosszú sóhajtások indultak útnak. És ismét Berta: —Kegyelmes uram, ke-gyel-mes ... mes, mes, mes, meeeees ... A telefon tapintatlanul berregni kezdett. — Halló, — lihegte, — maga az Dániel? ... Azt mondja, hogy a francia megszökött? ... Rettenetes! Igyekezzék elcsípni... Reggel meg fog ismerkedni vele?... Helyes, nagyon helyes ... Bármi történjék, azonnal értesítsen!... Nem haragszom ... a haza mindenekelőtt! Letette a hallgatót. Sóhajtott s nézte a telefont. Sóhajtott és Bertát nézte. Sóhajtott. Dániel becsukta a telefonfülke ajtaját s hazament az Argentínába. Lefeküdt. Kevéssel utána érkezett haza Dutout, óvatosan surrant végig a szálloda folyosóján méla cipőik, zárt ajtók előtt. Alig pillantott körül szobájában, elégedetten elvigyorodott, észrevette szürke nadrágját, amelyért délután fölverte a személyzetet. Nyújtózott, levetkőzött, befeküdt az ágyba. Halk matatás indult útnak a szobában. Elmosódó csikordulással kinyílt az ajtó. Nesztelenül becsukódott. A szürke nadrág, mint valami lábrakapott árnyék előrelopakodott a folyosón. Zsebével elővigyázatosan megragadta a szomszéd szoba kilincsét: szembe bámult vele az idegen szoba csöndje. — Testvér, — sziszegte kissé bizonytalanul. Színtelen, fáradt sziszegés jött válaszul. Dániel hervadt nadrágja fölemelkedett s a szürke felé nyújtotta a zsebét. — Kerestelek már, közvetlen megérkezésünk után, — mondta a szürke, — képzelheted izgalmamat, szüntelenül jöttek-mentek a folyóson, de nem bírtam már magammal, látni akartam ... — Eduárdot? — öt! A nagy, az utánozhatatlan Eduárdot! Akiről legendákat mesélnek, akinek imáinkba foglaljuk nevét, akiinek szívrepesve várjuk parancsait. — Holnap reggel nyolckor, — kezdte Mihály s még sokáig beszélt. Befejezésül ennyit mondott: — ne feledkezz meg kötelességedről! — Életem árán is teljesíteni fogom! — Ezt vártam. Nyugodtabb szívvel mehetek. Künn egy testvér várja a parancsot. Együtt mentek ki. A szürke Dutout szobájába, Mihály ki a hotelből. Körülkémlelt a kihalt Rendőr-téren. Az Andris-szobor vastag árnyékába takarózva az ügyeletes rendőr javában cigarettázott. Mögéje került, s jeleket váltott a rendőrnadrággal. Folytatta útját, betért jobbról az első utcába, onnan a negyedik sikátorba balról. Rongyos nadrág didergett egy kapu alatt. 392
