Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
pantaik, ki tudja hova ment akkor? Ki tudja?... Lehangolóan 'kezdődik ez az ügy, nem sikerül, mint ahogy Evelinnel sem sikerült, ahogy a kertészete sem sikerült, ahogy semmi, semmi az életben... Vannak emberek, akiknek nincs erejük élni, hasztalan! rossz csillagok, nyúl futott keresztül az úton, péntek, tizenharmadika vagy ilyesmi... Óra, amelyik minden nap egy órát késik, kimarad a világból, ilyesmi... Akik kinyújtják a kezüket valami felé s valahonnan rácsapnak a kezükre ... visszahúzzák ... ismét kinyújtják ... ismétlődik a játék ... — Mit nyavalyogsz, Dániel? — hallotta, — mit facsarod azt a csúnya, hegyes orrodat? Elmosódó árnyék suhant el mellette. A hang ismerősen hangzott. Nem emberi hang volt mégsem. — Szervusz — motyogta szórakozottan, — hogy mondod? Eduárd akkor már messzi járt. A nadrágok gyűlésére ment a Eajgyártópártba. Ilyenkor senki sem tartózkodott ott. A személyzet a szuterénben lakott. A gyűl-ésezők vigyázatból nem gyújtottak villanyt. Csak az utolsó ablak előtt silbakoló gázlámpa fénye csurgóit be a terembe, becsurgott és szétfolyt a parketten, a székeken és néhány elvonultan bóbiskoló nadrágon. Künn hűvös szeptembervégi éjszaka, váratlanul hűvös, lógóbajszú, rendőrarcú, csúnya szeptembervégi éjszaka. A félhomályban, mint kettémetszett emberek sétáltak fel és alá a nadrágok. Éles, türelmetlen sziszegésük millió tűszúrásként döfött a sötétségbe. A slicceken cigaretta parázslott. Eduárd belépett. A suttogások elnémultak. A gombok, mint a halak merev szemei, felé fordultak. Feszült várakozás dobogtatta meg az ülepeket. Eduárd egyenesen a pódium felé tartott. — Testvéreim! — kiáltotta tisztán hallhatóan, — válságos napokat élünk, a döntő pillanat közeledik. Mi vagyunk az egyedüli érték a földön, a társadalmat mi tartjuk fönn. Az emberek már nem értenek azokhoz a szép és csodálatos dolgokhoz, amelyeket valaha ők alkották. Íme: utakat építettek, de elfelejtettek járni; gépeket szerkesztettek, hogy könnyebben élhessenek, és éhenpusztulnak mellettük; learatják a búzát és a tengerbe hányják, állatokat nevelnek föl, leöldösik őket, húsukat rothadni hagyták, s részvétlanül nézik, hogy a szomszédjuknak nincs mit enni; határokat rajzolnak a térképre és nem gondolnak az igazi határokra; gyermekeket szülnek és elkövetnek mindent, -hogy minél vénebben, minél irtózatosabb szenvedések után múljanak ki... Elfelejtették a régi igét: eresszétek hozzám a kisdedeket! Kórusban süvöltik: akasszátok föl a kisdedeket!... Gyermekeik reszketve jönnek a világra, lázasan facsarják anyjuk száraz mellét, sírnak s ha felnőnek, az utakra kergetik őket kéregetni tolókocsis aggoktól. Anyjuk elviselt bakancsot főz nekik ebédre, derékszíját tálal vacsorára s mindenki kedves gyermeknek, boldog ifjúságnak, szép jövendőnek, nevezi őket s élnek, mégis élnek, de szívükben nő, nő, nő a gyűlölet és nő és nő, míg egyszer kirobban és elsöpri ezt a gyalázatos komédiát...! Kiáltása fönnmaradt valahol a.levegőben. Várt. Aztán egészen halkan folytatta. — Mi nem várhatunk erre. A katasztrófát jelentené számunkra. Cselekednünk kell!... A döntő pillanat közeledik. Fumónia recseg-ropog, mint a süllyedő hajó. A kormány kölcsönt akar, mert nem tud fizetni, ha nem fizet, megbukik, az ellenzék buktatni akar, a szálak annak a franciának a kezében futnak össze, aki ma este érkezett: :a kölcsön tőle függ. — Testvéreim! Meg kell akadályoznunk, hogy a kormány rátegye a kezét a franciára. Ezzel fokozni fogjuk a zavart, a bizonytalanságot, mert erre van szükségünk: bizonytalanságra. Mikor a fölfordulás elért a legmagasabb csúcsára, akkor indítjuk meg a forradalmat. Blum testvérünk nagyszerű példát adott, kövessük őt a megjelölt úton! Megvitatták a haditervet s boldogan oszlottak széjjel. Elégedettek voltak. Csupán egy fényesfenekű roéltatlankadott magában. Mindazt, amit Eduárd olyan gyönyörűen elmondott, ő gondolta ki. Fájt, hogy még csak nem is tudják a tetvérek, mekkora szolgálatot tett az ügynek. 390
