Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Alföldy Jenő: Út és megérkezés (Szepesi Attila pályakezdése)

Remek metaforát talál ama, hogy az elmondhatatlanról szerzett ismereteit miként válthatja át nyelvre: „nyelvem hallgatás vadhúsa” — olvassuk a Futurum-töredékekhen, mely határikő költői eszmélkedése útján. A háromrészes kompozíció a „honnan tévedtem ide nem tudom” és az „itt éltem-e nem tudhatom” szkepszisével tár ajtót a múltra; „-alattam az elsüllyedt város”, ahová nincs visszatérés. A költői-lég teremtett új valóságban rejlik jövője, mely méltóképpen kárpótolja nemtudásáért, mely nem -agnoszticizmus, hanem maxi- malizmus az ismeretben, az emlékezetben, s elégedetlenség, amiért nincs tökéletes megismerés és emlékezet. Ebben a megkreált költői valóságban „a kép zenévé áttűnik” és „virágléptünk ideje megmarad” — a mesés fiatalság, a tiszta szerelem esszenciája megőrizhető. A költemény harmadik része himni- kusan zengi a töredékes beszéddel fölidézett múlt szépségét, az élet gyarlóságain diadalmaskodó megörökülést, mely dacol az egyéni és a kollektív múlandósággal, mert „gyűlik gyilkos hélium / fönn a fénylő buborékban / égi ércek vére buggyan és a vulkán föld kihűl” — bele nem nyugvó tudomásulvétele ez a veszélynek. Megszűnik itt a különbség a nagy, kozmikus végtelenség s a belső mikrokozmosz között, a személyiség a mindenség origójában áll, ahonnét a külső Mundus és a belső Univerzum felé egyaránt kezdődik az út, és a keleti bölcseletiek iránti érdeklődését, verseinek műveltséganyagát nézve, nem idegen tőle, hogy útja, az Üt egyenlő a megérkezéssel. Ismeretelmélete a plá- toni filozófiával is érintkezik: „ki emlékszik elsüllyedt szobrok álmaira” — mondja, és itt nemcsak az általam dualista (és ilyen értelemben P-látonnal szintén összefüggésbe hozható) költőnek tartott Nemes Nagy Ágnes Szobrokat vittem ars poeticájával rímel; kedves, visszatérő témájáról, a Zolnay László megtalálta budavári szoborleletekről van szó, a „budai mirákulum” ihletéséről, arról, -hogy csupa kincs a világ minden rejteke, csak ember kell hozzá, aki mindezt láthatóvá varázsolja. Az empirikusan ismert világgal azonban sosem szakítja meg radikálisan a kapcsolatot — ehhez túlságosan jókedvű teremtője és játékosa költészetének: „ne adj isten álmodozást / rontó sötét vágyakozást / adj örökké víg mutatást Ó hajnáré” — írja játszi, tánor-itmusú Divertimentó- jában, s verseiben az „ifjúság víg sólyommadár” halhatatlanná archaizált emléke mindig megtartja az élet közelségében.

Máso-knál megfigyelhettük, hogy a költő rátalál egy hangnemre, meg is adja egyéni varázsát annak, amit alkatának megfelelően választott elődeitől megtanult, ám előbb-utóbb föléli az ebben rejlő lehetőségeket, s rutinná vált munkamódszere stiláris előítéletrendszerré merevedik, modorossá lesz. Öt megóvja attól nyitottsága és ugyanakkor az irodalmi közélettől való távolmaradása, hogy egy divatos, artisztikusnak vélt beszédmodornál leragadjon. Ha van tiszta költészet (ami ezúttal úgy értendő, hogy ha van olyan megformált nyelvi művészet, mely minden ponton költészetként funkcionál, minden költészeten kívüli érdektől megtisztítottan), akkor ez tiszta költészet a javából:

„üzenet örökké jelenvaló magad, vagy lángok emlékezete forró tenger zúgása a folytatódó kezdettelen jégbezárt pólusok átváltozásai kipattanó burokban üvegtestű eleven magzatod életed aranymetszése a teremtő tűzvonal herék és agyvelő közöt az emléktelen tudás”

345