Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Alföldy Jenő: Út és megérkezés (Szepesi Attila pályakezdése)
hatvanas években írt Nagy Lászlós versei közt akadt olyan, melyben nem a nyelvet próbálta ki, hanem a lírikusa szerepet, s ez nem felelt meg alkatának. A legérdekesebbnek azt tartom, ahogy az alanyiságról egy tárgyiasabb költészetre hangolódik át. „Az ember az első reakciójában azt várja, abban bízik, hogy ami kell neki (...), az ott van valahol, a világban. Vagyis, hogy amire az embernek szüksége van, az megvan a világban. Vagyis, hogy a világ jó, és a világon lenni jó’’ — írja Goyáról szóló esszéjében Ortega y Gasset, ráérzés-szerűen megadván így magyarázatát annak, hogy a valóság fölidézése micsoda elementáris élmény minden művészetben. De ő ezúttal csak a külső valóságról beszél, mert így folytatja: „Hát nem bámulatos? Mindaz a sok elszenvedett tapasztalat, mindaz a kiábrándulás, mindaz a szorongás, amelyben egymillió éve része van, nem volt elég rá, hogy megakadályozza az embernek ezt az első, optimista reakcióját. Ennek a szimpla kis jelenségnek nem lehet eléggé hangsúlyozni a fontosságát.” A huszadik század — de már az előző is, ha a romantika és a szimbolizmus bizonyos hajtásait nézzük — hozott akkora kiábrándító tapasztalatokat a művészek életébe, hogy megrendítse ezt a világ dolgaiba vetett, naiv bizalmukat. A költők a lelkületűkben feltáruló valóság kivetítéséire törekszenek, a szürrealizmus az újraálmodott valóságot rögzíti, az expresszionizmus az ösztönkifejezést egész közösségekre, társadalmi osztályokra érvényesen terjeszti ki, a konstruktivizmus egy új, megtervezett világot teremt, az objektivizmus a megfigyelő szubjektum esetleges érdekeitől mentesen ragadja meg a dolgokban elrejtett belső tartalmat, hagyva, hogy az elfogulatlan szemlélődés törvényszerűségei üssék rá a megfigyelt tárgyra bélyegüket — és így tovább. Szepesi Attila első két kötete, minden olyan jelével együtt, mely mai, modem költészetét előlegezte, lényegében ábrázoló líra volt, tele életrajzi elemekkel, konkrét személyek, élethelyzetek megéneklésével, ha epikai vonásoktól mentesen is. Az önéletrajz, a helyzetábrázoílás, az élmények, utazások, látványok vagy akár érzelmi állapotok ezután sem hiányoznak verseiből, de a versképző erőközpont áthelyeződött a külső megfigyelések oldaláról a belső tapasztalatokéra. Most már a kaland belső kaland, a műveltsógéimény teremtő ihletés, az önálló kombinációk egyre fesztelenebből megragadott alkalma. A lélek labirintusában bolyongó, az eltévedés veszélyeit vállaló lírikus beszél hozzánk, akinek azonban továbbra is kezében van a valóságba, a világosságba visszavezető Ariadné-fonala. „Lennék a lehetetlen / a nincs-ddőből száműzött király” — mondja egyhelyütt. Stílusának nincs köze a romantikához, de egyre gyakrabban osztozik vele abban, hogy egy más létre vágyik, mint amelyben él, és ezt, amennyire csak szavakkal lehetséges, meg is teremti. Igénybe veszi a huszadik század lírai módszereit, hogy „ablákot nyisson az éjszakára”, s egy orfikus líraeszmény jegyében szóra bírja a dolgokat, zenét fakasszon a holt anyagból. Emlékei nem úgy személyesek immár, mint mikor valaki fölidézi a múltban történteket, inkább úgy, hogy általánosítja, álomszerűén, váratlan összefüggésekbe hozza és erősen tárgyiasítja élmény-, illetve emlékcsoportjait Mintha egy olyan világból hozná föl emlékeit, ahol senki sem járt, de aho' mégis minden ismerős; persze, hogy a való világ, a megélt élet származéka e; a tudatban, de mégiscsak a tudatban jött létre, ahol emlékképek, egykor-volt beváltatlan lehetőségek, remények, vágyak és ismeretlen eredetű félelmei hagytak nyomot, de önállósultak, öntörvényű világgá szerveződtek, mely ugyar Atlantiszként elsüllyedt világ, de ahová alászállni igazi, költőhöz méltó kaland 344
