Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Alföldy Jenő: Út és megérkezés (Szepesi Attila pályakezdése)
Verseinek gyarapodása arra mutat, hogy a művészetté szublimált „csikódühök” felől az absztraktabb kifejezésmód és a belső valóság meghódítása irányába tart. Weöres Sándor Graduale ciklusának névszókkal struktúráit módszerének hatását észlelhetjük már a viszonylag korai Háló című versében, mely ugyan a legrégibb táncszókkal indul („haja haja virágom”), de ér- telem-elcsúsztatása (melytől az indulatszó a szerelmes „haja” lesz), egészen más dimenzióba hajlítja a költeményt: mondatértékűvé nőnek a szavak, minden névszónak, igének önálló helyzeti energiája és külön holdudvara lesz, egymás mellé rendelésükön alapuló szerkezeti együttesük mentessé válik a beszélt nyelv alá- és fölérendelő hierarchiáltságától, s az egyidejűség képzetét keltik föl az olvasóban, mert minden szó- és névcsoport egyenrangúan egyetlen élményszituáció, a szerelmi együttlét vonzáskörébe tartozik. Legszemélyesebb és legbensőségesebb tárgyához is a művészi megformálás kreatív szándékával nyúl hozzá: a gyermekét váró anyához írt verse, az Akiben arcunk folytatódik ennek szemléletes példája. Előtte, úgy tudom, csak Lator László írt ilyen objektiváló igénnyel verset a gyermek születéséről. Túlzott absztraháltság mégsem fenyegeti: megóvja ettől valóságismeretéből fakadó értéktudata, melyre peremhelyzetben megélt fiatalsága szorította reá. Játékossága is ellenáll a szilárd osontrendszert nélkülöző költészet modernista kísértéseinek, noha úgyszólván mindenkitől tanul, aki a pályán számított és számít. Ritkán látható ilyen telhetetlen tudásvágyú, mindenre fogékony, mindent elsajátítani, magáévá hódítani, saját módszertani vízjelével ellátni szándékozó lírikus. Mintha egyenesen az volna vágya, hogy egyszerre le-j gyen ódon és az időben előre rugaszkodó, merész kezdeményező, ugyanakkor minden jelenvaló költői tudóst felhasználó kompilátor, aki holmi eklekticizmussal azonban sosem éri be. ötvösművesnek mondtam — válójában sokkal inkább alkimistának nevezhetem: az alkimistának is mindent tudnia kell as anyagokról, vegyítési és bontási eljárásokról, mesterségbeli fogásokról ahhoz hogy csodát művelhessen. „Egy ötvösnek nincs miért szenvedélyesnek lennie’ — írja Ortega y Gasset. De Szepesi korántsem csupán ötvösmestere a nyelv nek— noha ugyancsak „ötvöz”, amikor olyan szavakat alkot, mint példáu egy szerelmes versében a „sivatagéjszakák”, az „ablakmagány”, a „virágcso korcsalások” vagy a „tengerpartígéreteim”, melyek mindenike egy-egy rejtet vallomás, anélkül, hogy a vers egészében hasonlítana a régivágású szereim vallomásversekre. Nem nyelvi arabeszk-bűvész ő, nem szóakrobata; mélt< foglalatot ad belső tartalmainak kifejezéséhez, ismeri a játékban rejlő mél tóságot és szabadságot, mely egyszerre személyes, amennyiben egy eredend emberi törekvés, hajlandóság kiélése, és személytelen, amennyiben egy elfoga dott vagy önállóan felállított játékszabály következetesen alkalmazkodó be tartása. A Pajkos-ének játékos portrésorozata nemcsak persziflázs, idősebb é velekorú pályatársairól, nemcsak a vásári képmutogató regösénekek hangne mében írt, tréfás hódolat azoknak, akiket számon tart, hanem olyan terme szetű bepillantás is világukba, amely elfogulatlan irodalomszemléletére, a hu mór becsben tartására és a játékosság tiszteletére vall. Nagyon fontos ez olya időszakban, amikor általában gyanakvással tekintenek azokra, akik nem e: kúsznék valamilyen kizárólagosan vallott stíluseszményre és nem esküdne össze az egyéb stíluseszményék követői ellen. Lehet, hogy ez az egyik ok Szepesi elszigeteltségének. Ám ez mintha csöppet sem zavarná őt: így őrizhe meg függetlenségét és elfogulatlanságát. Akikkel együvé hozta a sors, a köze fiatalság vagy diékcimboraság, azoktól persze nem tagadja meg a rokonszem 342
