Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Alföldy Jenő: Út és megérkezés (Szepesi Attila pályakezdése)
ALFÖLDY JENŐ Űt és megérkezés SZEPESI ATTILA PÁLYAKEZDÉSE Több mint másfél évtizede jelen van irodalmunkban, költőd teljesítményét a figyelmes olvasó igen sokra tarthatja, de ehhez képest ritkán emlegetik Szepesi Attila nevét. Bár nem a kellő időben, nem a felröptető fiatalság bátorításául, hanem a férfikori termésbetakarítás elismeréséül, de a siker is hozzá szegődött a nyolcvanas években — József Attila-díjjal tüntették ki, majd Artisjus-ösztöndíjban részesítették. Az igazi elismerés azonhan máshonnét jön: mifelénk főleg a stílus- és eszmetörténeti fejlődésvonalatokat kirajzoló irodalompublicisztikai névsorok adnak rangot a költőknek, és Szepesi Attilát rendre kifelejtgették az ilyen, kisebb baj, ha csak protokolláris, nagyobb, ha a mérvadó tehetségeket nyilvántartó listákból. Milyen kár, hogy a népszerűség — a széles körű, az irodalmi berkeken túlról jövő siker — ma már szóba sem jön a költők értékelésekor; régen volt, hogy a legnagyobb értékek a szó szoros értelmében nép-szerűekké váltak — utoljára, azt hiszem, Weöres Sándor gyermekköltészete, Nagy László dalai és Ladányi Mihály protestáló songjai tudtak esztétikai árleszállítástól mentesen tömegsikert laratni. Az egész költészet veszített népszerűségéből — részben azért, mert a lírikusok is, a közönség is egyre inkább elkerüli az agorát, részben mert egyelőre a politikán kí- /üli szférában sem sikerült összetalálkozni ok. Az eltávolodás kölcsönös társadalmi alapokon, a kölcsönös értetlenség jegyében öltött aggasztó méreteket. Mindezeket figyelembe véve, mégsem nevezhetném későn indult, még kevésbé későn érő költőnek Szepesi Attilát. Amikor az 1942-ben született költőt vlezei András bemutatta a Költők egymás közt című antológiában (1969), már nagas fokon álló versek szerzőjeként jegyezhették meg nevét azok, akik figyeltek a líra eseményeire. Ma már könnyen kimondható a nyolcvanas ■vek visszapillantó magaslatáról: egész nemzedéke volt késleltetett generáló. Akik húszévesen már tudtak verset írni, jó, ha megszólalhattak harrnin- on innen (s nemcsak szórványosan, a szerencse kegyéből) a folyóiratokban s gyéb fórumokon. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján történt meg az az ttörés, melynek nyomán a már nem nagyon fiatal raj végre eljuthatott, ha em is a protokollisták nyomtatott panteonjába, de legalább a jelenlétbe, az szrevehetőség állapotába. Ekkortól, ha többnyire az irodalmi köztudat óvatos izalmatlanságával hendikeppelten is, végre felnőtté avatódott a késlekedő, j költőnemzedék, melynek a következő évjáratok a sarkára hágtak, így szinte gyidőben jelent meg Tóth Bálint és Bari Károly vagy Marsall László és Fábri éter első verseskönyve, holott vagy húsz esztendő köztük az életkori különbig. Az 1940 körül születettek nemzedéke mégis olyan el nem vitatható ne- oket adott a líra híveinek, mint Oravecz Imre és Kiss Anna, Dohai Péter és andori Dezső, Veress Miklós és Utassy József, Petri György és Benkő Attila, így Kiss Benedek, Mezey Katalin, és Takács Zsuzsa — a névsor korántsem ljes — és nem utolsó sorban: mint Szepesi Attila. 339
