Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Alföldy Jenő: Út és megérkezés (Szepesi Attila pályakezdése)

A felsoroltak közt vannak hagyományosak és újítók, vannak stílusreformerek és eszmeforradalmárok, vannak kis- és nagymesterek; az bizonyos, hogy nem valamilyen közös stílusáramlat szele hozta őket — még a „kiiencek” köl- tőcsoportja sem egyetlen esztétikai elv (hanem inkább a közös társadalmi program) körül szerveződött. Szepesi sokáig e nemzedéken belül is viszonylag észrevétlen maradt, mert a külsőségekben (közszereplés, nyilatkozatok, legendák, pózok) talán ő a legkevésbé feltűnő. Amellett ő a legarányosabban építkező, nem egy-egy stiláris ötletet koncepcióvá, lírai egyéniséggé felpumpáló, hanem a korszak jelentős vívmányait sorra kipróbáló, a sokféleséget, a hagyományt és az újdonságot legjobban szintetizáló költő ebben a mezőnyben.

Ifjúkori életrajza pedig nem kevésbé fordulatos, nem kevésbé gazdag tapasztalatokban, történelmi és társadalmi hányattatásökban, mint pályatársai közül bárkié, aki már élt a háborúban (ráadásul ő a mai országhatáron kívül, Ungváron született és Beregszászon is élt), a vidéki életből csöppent a fővárosba, sokféle lakóhellyel és szakmával próbálkozott, s a szegénység meg a nyughatatlanság a gyakori vándorlás kényszerútjaira terelte. De azt hiszem, a személyiségregény sztorija, a személyiségdráma szüzséje oldaláról senki más nem pártolt át olyan határozott döntéssel a belső történések, a lelki és szellemi drámák oldalára, mint ő.

Annyiban „szabályosan” indult, hogy megírta életrajzának sorsbefolyásoló tényeit, kalandjait, a szegedi, pécsi diákoskodást, mely érdeklődésének, művelődésének irányt szabott, s még életkorával szinkronban írt fiatalos he- vületű, diákos verseket, melyek motívumai érett karában is gyakran feltűnnek. Kipróbált sokféle hagyományt és nem akart mindenáron különbözni; még az alkatától oly eltérő Nagy László-i képzuhatag és nekiszilajodás gesztusait is megtalálhatjuk első kötetében (Az üveg árnyéka, 1970). Ekkor még nem látszott, hogy a vándorló életformának megfelelő vágáns költészet, a Csokonaiasan bohém diákosság, a „latrikánus” versek, lator énekek, kocsmadalok, Villonos csavargóénekek, „pajzán-énekek” és az egyéb, virágénekekre, népdalokra és balladákra hangszerelt költeményei sakkal inkább adnak neki alkalmat a formálásra, formateremtésre, mint az exhibioionisztikus önkifejezésre, a személyisóg-önstilizálásra. Az első kötet legjobb versei — például A férfikor udvarában vagy a Kálnoky László Az a kis ember ott belül-jére emlékeztető Anti-én — már éreztetik érlelődő bölcseleti igényét: meghaladni önmagát, fölébe nőni a partikuláris esetlegességeknek s a sorsdetermináló körülmények hatalmának.

Második könyve, a Hegedős-ének árulja el, hogy példamutatóan módszeres önművelése milyen tulajdonságait szabadítja föl. Anélkül, hogy egy ma- gáértvaló dekorativitás vagy nyelvi arabeszk-mintázás válna uralkodóvá versein, látásmódja rendkívül festői lesz, játszi könnyedséggel teremti meg költeményeinek verstani szabályosságát, akusztikus hatásuk művészi rendjét. Legfőbb tanítómestere most már inkább Csanádi Imre és Weöres Sándor lesz — de Nagy Lászlótól, a Táncbeli tánc-szók, a Bagolyasszonyka vagy a Báthorj Gábrielről írott énekek szerzőjétől sem fordul el; ám inkább a bartóki és ko- dályi elv szerint alkalmazott archaikus ritmusok, dallamok és nyelvi motívu mok művészetét követi, mintsem azokat a külsőségeket, amelyeket a Nag? László-utánzók és felhigítók oly széles körben terjesztettek el a hetvenes évek ben, egy hamari múlandóságra ítélt divat vonzásának engedelmeskedve. / Régi táncdalok ciklusa arra vall, hogy Szepesi irodalomtörténeti, stílustörté neti érzékét nem befolyásolhatták azok az előítéletektől terhes elméletek

340