Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Mezey Katalin: A szobrok elindulnak (Károlyi Amy költészetéről)
lecchinó jegyzetei, mely nem lezárt munka, naponta továbbíródik, új és új darabjaival találkozhatunk ma is folyóiratainkban, újságokban. A költő hétköznapjaiba, emlékeibe, olvasmány- vagy egyéb művészeti élményeibe, barátainak, leggyakrabban élete társának, Weöres Sándornak elejtett szavaiba, elmesélt álmaiba avatja be az olvasót. De a költő ebben a töredékes műfajban is költő: a megörökítésre érdemesnek talált eseményekben, mondatokban sokszor a legkendőzetlenebb ül fedi fel belső világát. „Mint bepiszkolt ruhát a létet levetettük, s kimosni többé nem kívánjuk.” — írja egyhelyütt (138. old.). „A költőt mindig nyelve jellegzetességein át kell ábrázolni. Mert nyelve által létezik számunkra” — idézi Anno Sohimidt-et máshol. (147. old.). Már ennek az idézetnek a parancsára hallgatva sem tehetjük meg, hogy kötetének bemutatásakor ne térjünk ki Károlyi Amy költői nyelvezetére. „Valamikor találkozunk majd mindakettőnk sírni jog mikor más úgyis egyre megy hogy ő vagyok vagy én vagyok” (Mindegy, 111. oldal) Milyen ez a költői nyelv? Hihetetlenül egyszerű. Szinte teljesen eszköztelen. Néhány hibátlan, de észrevétlen maradni akaró rím vagy asszonáne; természetesen, de pontosan lüktető ritmus adja minden ékét. És a szövegen átvilágító gondolat, érzelem, látomás. Motívum-rendszere szorosan kötődik élményvilágához, kötetek során térnek vissza s válnak a Károlyi-líra tartóelemeivé egyes, képek, hasonlatok. Kimutatható volna, mi mindennek, és minek mindég a hordozója versei sorában a már említett Mert mi lett volna. . . című ciklusban szinte vezetőmotívummá váló „spárgán lobogó lepedők közt”-kép? Vagy a szobor-motívumok? Ha ennek a líra-alkotásmódnak előzményeit keressük a magyar költészetben, önkéntelenül Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc neve vetődik fel. Kosztolányiból áradt olyan megállíthatalanul, olyan keresetlenül a vers, mint például a kötet egyik legnagyobb költeményében, a Litániában (203. old.): „Könyörülj rajtunk ártatlanokon és térdepeltess piros szőnyegedre. A reménytelenség gödréből te vezess ki, ne engedd, hogy a könnyre való restség ne sirassa egy macskakölyök vesztét... Add, hogy teendőm addig tehessem, amíg lehet s a lehet lehessen, ahogy a végső nap tudom majd, mit kellett volna tennem, engedj így cselekednem a jelenben.” Nem az emberi alázat mélysége, nem a felelősségvállalás drámaisága: csak a gondolatnak a vers által való felgyorsulása, szerves összekapcsolódása, vers- ben-születettsége idézi Kosztolányit, miközben elemien jellemzi Károlyi Amyt. Szabó Lőrinoet említettem még, s természetesen őt is a vers-beszéd technikai megvalósulását boncolgatva. Az egymásba kapcsolódó hasonlat-füzérek 337
