Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tandori Dezső: A Kálnoky-izzás (tanulmány)
geteg / mélyén? Hányán pusztultak el, akik / előttem jártak itt?” S az úgynevezett forma mintha mindig csúfondárosan visszafeleselgetne az értelem- keresésre ... íme, az úgynevezett szabad vers létrejöttének egyik oka-indoka. De közben, míg e szakaszhoz itt a versben elértünk, mi minden volt? Ki ne hagyjuk. Ezeket a dolgokat: hogy „a Múzsa... a tündérarcú lány / zörgő csontú, sovány. / A haja sárga fű, mely a kihalt / ház küszöbén kihajt.” Mi az, ami a vers kényszerűen vállalt kattogását legyőzve is úgy megejti szívünket a korábbi Kálnoky-versben? Hogy az élet, a „líra”, a líra „mint élet” kattogása annyira esendően hozzánk hasonlító. Nem kell semmit külön „haso- nítani”, a költészet mintegy a félreütés esélyét sem hagyja meg; azonnali azonosságot fed fel, épp a látszólagos túljátszottsággal. Talán ezért állhat, ha érleljük még mindkét „felet”, e költészet oly elemi-közei hozzánk; már ameny- nyiben magunkban az elemiség érzókeléshajlamát, e költészet jellegeiből pedig a közelítendőséget jól bontjuk ki. A Férfikor záró szakaszaiban ás van egyszerű kidolgozás-elem. Tehát az „elemiség”-szóval is vigyáznunk kell, ha valóban a hiteles, teljesebb Kálnoky-kép alakításán munkálkodunk. De az utolsó sorok megint költészetünk java helyein állnak: „Karom lendül, a sűrűségbe tág / utat baltája vág...” Nem is ez, inkább most, a következő kettő: „hol az erőtlent és a habozót / felfalja a bozót”. Kálnokyé e kép, mégis, elsődleg az az Eliot-fordítása jut az észbe, hogy a tenger alatti termet láttuk volna „álmunkban”, s a hableányokat, a koszorúsakat-koszorúzókat, s majd megfulladunk, ha emberek hangja szólít, hív. Kétféleképpen „idézem”, mert maga Kálnoky is változtatott e híres vendég-vershelyén. A Férfikor végződése, megelőlegezve alkalmasint az Eliot-fordítás hangját, tökéletesen adja ugyanennek a lényegnek valami változatát, alig kevesebb merészeléssel. Embléma poetica című verse is szervességbe köti a költészetében állítólag „későbbi” fejleményt. Kálnoky életműve, a műfordításokig, de a tréfás véna nyilvánulásáig csakígy, érezhető egységben áll. A klasszikus, afféle „Mándy- novellás” vers, a Kövérek a fürdőben hadd szerepeljen itt csak utalásként; az említett Embléma kezdését idézzük helyette: „Ez címerem: a nagy kék óceánnak / vizében úszik egy piros sziget, / kopár szegélyén törpe bokrok állnak, / egy zugban árva, elfonnyadt szivek.” Kálnoky iróniába oltott gyengédsége — önlegyőzésként? önmeghaladásként? — élénk színekkel érvényesül ebben a groteszken-túli versben. Közelség és végtelenség találkozása, mint az 1952-es Vezetetésben az utolsó előtti szakasz hirtelen „kirohanásában”, lelhető a Nagy téli éj bevezetőjében is. Ekképp: „Nagy téli éj. A csillagok remegnek, / amíg körmömre fúva ballagok...” S ahogy világ-vége tájat választ magának, „a Sarkot... oly tájat, hol fülembe sose téved”, írja, „nyáresti zaj s a lombok lágy nesze . ..” Várható, hogy nem marad ennyiben a kifejezés-érték; a Lázas csillagon a később oly jellegzetessé váló Kálndky-íanyarságot — mintegy „korai” változatában — maradéktalanul adja, visszafogottan még, de az álet-tényszerűség lefokozottságával már itt is a H. Sz.-világ egyenlőjeként: ,magányosan gubbasztom át az évet...” Lásd: körömfúvás a hidegben... És i pontosság nagy foka: „lekötve tart a pólus mágnese”. A kép zártsága, erről s volt szó, költő-lételemi követelmény. Szerelmes vers, illetve a csalódottság, kívülrekedtség szava ez a Nagy éli éj, s Jékely-rokon; bár a tartás annyiban nem az mégsem, hogy Kálnoky1 tt végig következetesen egyetlen képet bontakoztat: „Egy eszkimókunyhó ta- án tanyát ád”, folytatódik ugyanis a szonett, „s majd fókazsírral töltöm meg lámpát, / s bámulom a gyenge, sárga fényt, / / mint sarkuítas, kiben fagyott 323
