Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tandori Dezső: A Kálnoky-izzás (tanulmány)

a lélek, / s halakkal és jegesmedvékkel élek / (tiltó parancsod száműzöttjeként”. Az alaposság groteszk-vízjele; a túl-kibontott jelenet hatásosság-fokozódása; a mellékszálak szervessége; sorolhatnánk: a zárit vers eszköztárának kellékei. Az ilyen vers főleg azzal érinti közvetlenül az életünket, hogy megmutatja: meddig juthatunk, ha figyelmünket leszorítjuk... milyen (tágasságig emelkedhetünk fel éppen így. Ha ugyan ily érzésre — s ez Kálnoky László szkepticizmusa, ez volt mindig is —, már ideig jutott világi állapotainkban, egyáltalán szükség van. S a vers hangvétele — egyszerű szóval élve — ebből is eredezik.

A zárt vers a részletek nagy pontosságát érzi hitele biztosítékának. Kórház a cím, s a második sor mindjárt: „Tolókocsik görögtek, szólt a csengő”. Pilinszkyt a végletesség, Mészölyt a közérzetiség, Ottlikot a természetes alaphelyzetek, Mándyt a hirtelenből megszólaló, mégis rögtön oly evidens motívumok miatt említhettem, úgy gondolom, bevezetőben, amikor azt az időszakot jellemezni próbáltam, melyben — mondom ismét: személyes dolgom e munka itt — Kálnoky alapélményemmé, sok mindenben szinte Jékely Zoltán mellett, forma szerinti „mesterem” lett; s maradt. És azt hiszem, arról próbált szólni ez a dolgozat, hogy a Kálnoky-pálya egységes jegyben áll; csak formaprioriitások változtak.

Mi az a forma, mégis, ami Kálnoky „öröké”, ami eleve az, már a Lázas csillagon versei óta — s ha már így mondjuk: azóta legföljebb annyi változott, pályaívén végig, hogy a jelszó „Hűltebb bolygón” lett, de nem a költészeti anyag hűvösülésével; habár forrósodásával sem; mi ez a feltétlenül „ikálno- kys” jellemzők rendszere? Alkalmasint kiderülhetett itt az eddigiekből. Nézzünk azonban még agy-két versrészletet; tekintsük a Bordaműtétet például. Ezt a néhány sort: „hideg / mámorba, jégfalú mélységbe estem, / és olykor egy-egy átvágott ideg, / mint villanyáram, rázkódtatta testem”. Ami később elvész, megkeményszik, ridegül, a hűlő körülményekkel, az érzelmek bizonyos rétegeinek meghaladásával? Igen, „később” nincs ez a hangja H. Sz.-nek, hogy: „Ha akkor láttad volna azt a tálat, / melybe vérem folyt!” Effélék elhagyása, ez is volt Kálnoky költészetének későbbi útja; lényegibbé válásának folyamatát ily látszólagos csekélységek jelezték. Vagy nem időzött el azután, átfogóbb rejtelmek és gúnyorosságra méltóbb valóság,részletek poétájaként, ily elemeknél: „Micsoda utálat: / csupa húscafat, genny és csontdarabka”. De az utálat, az utálni-valók iránt, mindig megmaradt benne, és ez adta külön névvel nem is jelölendő, csorbítatlan erkölcsiségét; amibe az önemésztés termékenyen és bénítóan egyképp tartozott bele. Mindeffélék nyomai, kifejlett alakzatai itt vannak már a Lázas csillagon verseiben; elválaszthatatlanul a későbbi — jelentősebbnek vélt — műtől.

Mégis a Szanatóriumi elégia soraihoz érkeztünk el. S valami olyas változáshoz, ami lényegibb, mint a formai jegyeké. Csak az első versszakot idézem, e nagy oeuvre-danab elemzésére nem vállalkozhat már a dolgozat. Lényegi a kezdő sorok szívdobaj-motívuma: „Az éjjel, hogy szívem zakatolt szakadatlan / s dobolt, aludni nem hagyott...” Elemi a kitekintés: „...és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban / a tiszta téli csillagok ...” Végső hitelű a közelkép, a személy valósága: „forró párnáimon forogtam jobbra-balra ...’ S az eszmélet képe jön, zárásul: „s ekkor történt velem, hogy ráeszmélten arra, / mily borzasztó, hogy itt vagyak”. A ibárhova-odavetettség, az az-és-nem- más: borzadály, persze; de az evidencia valódi tudata nem szakosít ennyire még ennyire sem. A borzasztóság vélelme: hamis teljesség-képzetet is igazol kelt. S erre később Kálnokynak, több okból, nem volt semmi szüksége. A

324