Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tandori Dezső: A Kálnoky-izzás (tanulmány)

„Ök vállalkoztak az iszonyú küzdelemre”, kezdődik ez a szakasz; „ahol kard nem segít és meg nem véd a vért, / ahol önnönmagát emészti el az elme, / ahol tengernyi vér omlik ki semmiért..Milyen bátran él, mert jól megalapozottan teheti, a leginkább múlt századi fogalomkapcsolatokkal! „... és égi szózatot hallván, a sziklaszálak ..jön egy gyönyörűséges-kemény, mégis engedékenységet sugárzó kép, „sasfészekből közénk, a rút lapályra szálltak, / reménytelen csatát vívni az Emberért.” Megteheti, hogy nagy betűvel írja ezt a szót: meg a Gondolat és Isten szervessége, kizárása okán, s meg azért, mert szebb, klasszicizálóbb, ilyességében végletesebb megbélyegzést nem olvastam emberfajunkról Vörösmarty és... csak többekből összegyúrható e századi példa... óta, mint ez a térré-változtató kép, mely, persze, csak egyik értalem- villantásával mutat minket magunkat rút lapályként; de mutat. S a nagyság hite, a — mily másé, ha nem az emberié? a reménytelené és a mégisé? — sziklaszálas, a Nemes Nagy Ágnesnél a Mesterségemévérsben megfogalmazott ab- szolútumé, vagy legalább föltételezésének megmentő kényszeréé emelkedik mind a versképződmény, mind szétbomlással is fenyegető, túlsúlyos részei s gördülései fölé. Kivételes vershelyek és átvezetések egységéből egy igen jelentős költemény mindenkoriságába.

Hanem hát, ha most a Szanatóriumi elégia boncolásával — mondjuk így! borda-bontogatásával — adósak maradunk is, nem végképp, talán, ne feledjünk egy másik Kálnoky-alap verset, a már említett, itt kötetnyitó Férfikor lenne az. S mennyi érintési ponttal, átvezető vonallal, ha az előbbiekben elemezni próbált művet vesszük fel háttérül. Az első szakasz — „Boldog költő voltam hajdanta én. / Magától, könnyedén / lejtett a sor, csendült végén a rím, / s futottak verseim, / mint nyájas dombvidéken a patak...” Gúnyolódik önmagával? Vagy mi az évszám? Ezt okvetlenül meg kell néznie a figyelő olvasónak; tessék: 1943. A Kálnoky-logika itt is meglehetősen bonthatatlannak bizonyul. Hajdanta; igaz, igaz, ismételhetjük. Egy pillanatra adjuk át magunkat a mű úgyis elmúló szépségének; annak, amelyiket a 'költő maga taszítja semmisségbe; annak, amit maga támaszt fel, mereven így fogalmazhatunk, tartalmakkal gazdagítva. Van tehát itt még ez, a patakról — gondoljunk Nemes Nagy Ágnes későbbi patak-versére! —: „mely fényes halakat / csillogtat, s hátán a. szelíd fodor / falevelet sodor”. Ez meg Tóth Árpád és Nemes Nagy Ágnes megfelelő vonatkozásai közé állítja oda Kálnoky Lászlót; látni fogjuk, egyenértékek önállóságával jócskán.

„Betegség, szenvedély lábbal tiport, / hozták a férfikort...” Különleges- ség-e (Kálnokynál!), hogy a pszeudo-korai költésezet a látszat-késeit ennyire megelőlegezi? Megoldás? Miféle rejtelemre? Kálnoky épp a kései, „rejtelmes”, „homálynoki” költeményeivel zárja ki a ráción túlit... látszatra-e csupán? Egyelőre, az 1957-es kötet élén, csaknem harminc éve, s a magam személyes élményének tükrében-keretében, itt „tart” a Kálnoky-vers: „A szárnyaló dallam bizony gyalog, / félénken oldalog ... / / ... Előttem áll az őserdő bizarr, / gyilkos lakóival...” Nagyon hamar véget érhetne itt a dolgozat, amiképpen, gondolom, minden ily munka, ha a legszemélyesebb rétegek feltárása leplezetlen következhetne. Ám gyakorlati megegyezések szerinti becsüs-munkánk mily messze tarthat csak ettől! Hogy a líra legszemélyesebb szólításaira az úgynevezett reflexió kockázatos, őserdőnek-nekivágó válasza következhetne? Szinte kizárt! Magunkban élnek azok a kényszeríttetések, melyek alapján „expedíciónkat szervezzük”, hogy a Költőt itt enyhe parafrázissal idézzem. Ő maga is kérdőleg említi csak: „Miféle torz ábrándot kergetek / e szörnyű ren322