Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
A hagyományokat azért mégsem kell egészen sutba vágnunk, mert az európai avantgarde első hullámának számos eljárása tovább él e szövegekben. Első helyen a szürrealizmust említeném, mert bár — megint csak ía program- értelmű Műhely-aikkek tanúsága szerint — a hagyományos logika közlés-elveit megtagadó szókapcsolatok a generatív grammatika alapján hozhatók létre, s megfelelően programozott komputer pótolhatja mind az ósdi íróeszközöket, mind pedig a szabadon asszociáló elme—tudatalatti kettőst, a végül „szövegértékűnek” ítélt mondatok kiválasztásában és megszerkesztésében alighanem a válogatónak ugyanazon lélektani meghatározói érvényesülnek, mint általában a szürrealista vers kialakításában. Ugyanúgy, ahogy a szürrealizmus esetében a freudizmus is inkább csak az ürügy-elmélet szerepét töltötte be; nevet adott a hétköznapi kommunikációtól eltérő és a hagyományos vers racionalitását elutasító szövegalkotásnak, a generatív nyelvtan is egyfajta elméleti alátámasztása ennek a neoszürrealista költészetnek. Ez az elhanyagolhatónak tűnő különbség természetesen korántsem jelentéktelen; egyrészt nyelvtani programjával többé-kevésbé kiiktatja a szövegalkotásból az automatizmus üresjáratait, másrészt — a komputeres eljárásra gondolok — a nyelv gyakorlati végtelenéig tágítja a kapcsolások, társítások lehetőségét, a válogatás során pedig (furcsa vagy sem) visszavezeti a „gépesített” szürrealistát a stilizálás hagyományosan ősi műveletéhez. Hátránya ugyanaz, mint a sakkozógépé a mester játékoshoz viszonyítva: a „hagyományos” szürrealista vers létrejöttében — ha valóban költő alkotja — lényeges szerepet játszik az intuitíve („ihlet- szerűen”) felderengő szövegterv, mely egyben az alkotás aktusának kiváltója; a generatív program egyrészt függetleníti az alkotást ettől az ihletszerűségtől, másrészt egyenértékű részletek halmazává redukálja a szöveget, ahogy a sakkozó komputerbe sem lehet (egyelőre) játszma terv-képességet programozni. Ez ismét nem elmarasztalás, hiszen feltételezhető, hogy a szöveggenerálás e módja épp a szövegterv nyűgétől akarja megszabadítani a szerzőt, mert az ezt létrehozó intuíció nyilvánvalóan függ a hagyományoktól; a legegyénibb kompozíció is, miközben látszólag kizárólag saját kommunikációs célját követi, bőségesen merít kulturális archetípusokból, valami már „megtanulhat” fejleszt tovább. Kérdés, hogy ez előny vagy hátrány; kérdés, hogy e hagyomány kiiktatása a szöveg alkotásából és befogadásából gazdagítja vagy szegényíti a költészetet. Mennyiségi tekintetben kétségtelenül szegényedést kell mondanunk, hiszen a vers- és költészetszerűség évezredes kritériumainak nagyrésze elsikkad a nyelv „ártatlanságának” eme helyreállítása során. A kérdés azonban ennél bonyolultabb. Az itt bemutatott szövegtípust úgy is felfoghatjuk, mint védekezést a költői-olvasói manipuláltság ellen: a hagyományos vers (vagy költemény) pusztán formájával aktivizálja a befogadó kulturális prediszponált- ságát, a versolvasó szerepébe kényszeríti, s ezzel bizonyos mértékig megszünteti ítélőképességét a vers újszerű és elavult összetevőinek megkülönböztetését illetően. A minden prediszponáltságtól eltekintő szöveg helyreállítja az olvasó nyelvi ártatlanságát is; az elfogadás és elutasítás mechanizmusát függetleníti az irodalmi előképek szuggeszciójától. Ilyen értelemben a neoavamtgarde fontos művelődéstörténeti szerepet tölt be: .annak bizonyítására vállalkozik (már persze ha a bizonyítást a közönség elfogadja), hogy mi vált nélkülözhetővé — és behelyettesíthetővé — a „poétikai manipuláció” eszközrendszerében. Azaz visszajutunk — magasabb szinten — a válogatás, a szelekció elvéhez. Amennyiben nem egy szövegen belül mondat-lehetőségek, hanem típusok 226
