Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
és típusvariánsok rendszerén belül tipológiai lehetőségek képezik a szelekció tárgyát, s nem egy alkotó munkásságán belül, hanem a mozgalom kultúrtörténeti szerepidejében. Ha Bujdosó Alpár könyvére elsősorban ez a szürrealizmusból kinőtt technika jellemző, Rapp Tibor és Nagy Pál könyvének — egyik — jellemzője a szavak összevonásával, betű-betoldással és -kihagyással elért többértelműség, többlet jelentés. Számomra — nyilván „prediszponáltságomból” következően — ez a technika, melyet az irodalom ősidőktől ismer mint szójátékot, a hagyományos és az avantgarde kifejezésmód érdekes feszültségét hordozza, amennyiben a betű-<(hang) változással létrehozott szókettőzések (többszörözések) eredménye eleget tesz a hagyományos metafora-ismérveinek, azaz: a) meglepetése az „egy testben” megjelenő két szó jelentéstani összeférhetetlenségének mértékével egyenes arányban nő; b) ez összeférhetetlenség eredményeképpen mindkét szó olyan kontextuális jelentésváltozáson megy keresztül, amely tágítja nyelv-világunk körét, végső fokon tehát ismeretelméleti értékű. A baj csak az, hogy — új fent konzervatív ízlésemre hagyatkozva — e kontextuális jelentésváltozások megismerő értéküket teljes egészében a megszerkesztett szövegen belül nyerik el, egy motivikus rendszer elemeként, márpedig ez a rendszerszerűség az itt tárgyalt szövegek jelentős részében nincs jelen, vagy legalábbis számomra követhetetlen. A hagyományos szövegszerkezetet, igaz, új eszközzel helyettesítik: a vizua- litással. Elvileg nemcsak elfogadható a vizuális költészet így kibontakozó programja és gyakorlata, hanem — éppen hagyomány-folytonossági szempontból — a költészet egyetlen logikus fejleményének tekinthetnők. Hiszen a líra évezredekben mérhető története az énekverstől a szövegvers felé tartott, s bár az akusztikai effektusok aktív befogadása néma olvasás esetében is laboratóriumi úton kimutatható — a hagyományos versek esetében, egyre ritkább az olyan olvasó, aki egyfajta ritmikai-fonetikai partitúraként olvassa a verset, azaz átalakítja hangzó szöveggé s mint ilyet dekódolja — a betűkép-hangalak- jelemtés hármasából az első és az utolsó között közvetlenebb (lesz) a kapcsolat, azaz a mű akusztikai rétege veszít funkciójából. Ha tehát a befogadás szinte kizárólag vizuális úton történik, indokolt a vizuálisan befogadható szöveg-élmény körének minden lehetőséggel történő tágítása. A szerkezet ^hiányt ilyenformán a vizuális megszerkesztettség ellensúlyozza — változatlanul kérdés, hogy ilyen esetekben a veszteség vagy a nyereség nagyobb-e. A „legvizuáli- sabban” megkomponált szöveg sem vetekedhet a „csak” képzőművészeti alkotások ilyetén hatásával, sőt azt kell mondanom, hogy újítás címén valami ódivatú csempésződik vissza a neoavantgarde csatornáin az irodalomba. Az említett vizuális szerkesztésmódnak ugyanis számomra egyetlen elfogadható formája a szöveg lehetséges jelentésével valamiképpen összefüggő látvány (ennek legrégibb s nyilván már avatagnaík mondható formája a képvers), ez viszont a vizuális kultúra kezdetlegesebb fokára, az elbeszélná-allegorizálni kívánó képzőművészet rég letűnt stádiumába vezeti vissza a befogadót. Hangulat- keltő és dekoratív lehetőségei így is vitathatatlanak; Bujdosó Alpár könyvében például a saját szöveg és az ékírásos tábla-töredékek egybeillesztése nyilvánvalóan archaizálja, sőt bizonyos mértékig szakrális hangulattal hatja át a textúra egészét, csakhogy miután az olvasó (néző) felfogta e kompozíciós jelentést, következetes folytatása, könyvszerkezeti elvként érvényesülése ismétlésnek, redundanciának hat — csak akkor lenne ez másképp, ha az említett alapfunkció minden újabb előfordulásikor kiegészülne, modulálódna. Ugyanez vonatkozik Nagy Pál és Papp Tibor könyvére is, melyek bravúros tipográfiá227
