Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
viselt értékelvektől eltérő egyéb törekvések létét és esetleges népszerűségét. Ugyanígy nem tartom veszélyesnek azt sem, amit már a kritika is kezd szóvá tenni, hogy tudniillik ez az avantgarde szövegtípus — épp viszonylag könnyen imitálhatósága miatt — kezd divatjelenséggé válni. Az irodalmi divat szükségszerűen jár együtt az újító áramlatokkal (minden irodalmi mozgalmon belül több a jószándékú, de középszerű alkotó, mint az újításra valóban hivatott lángelme, s az irodalmi akarnokok, a divat hullámlovasai is minden korban bőségesen tenyésznek), s ez nincs is mindig haszon nélkül; a divat sokszor segít terjeszteni azt, amire a közönség „komoly” befogadóként még igazából éretlen. A divat mindig létező szükségletet fejez ki többé-kevésbé eltorzult formában, s csak az általam (is) ajánlott türelem utasíthatja a maga helyére; minél megértőbb és befogadókészebb egy közösség az új értékek iránt, annál köny- nyebben, és gyorsabban válik el kultúrájában az érc a salaktól, a divat-jelenség a maradandó értéktől. De a divat türelmes megértését nemcsak ez a bölcsesség indokolja. Hanem az az irodalomtörténeti tapasztalat is, hogy minden irodalmi újítást kísérletező korszak előz meg, s a „nagy újítók” csak ritka esetben „nagy kísérletezők” is; többnyire e „kísérleti korszakok” bőséges — és mindig nagyon vegyes értékű — kínálatából választják ki a nekik (és az értékteremtő irodalmiságnak) megfelelő gondolat- és eszköztárat. Nem emlékszem már, Pasteurnek hány száz (vagy hány ezer) kísérletet kellett végrehajtania, míg kitenyésztette a lépfene vírusát, példája azonban az irodalomra is érvényes; kísérleti szövegek százainak kell megszületniük ahhoz, hogy az irodalom használható eredményekhez jusson. Ezek túlnyomó többsége előbb-utóbb lomtárba kerül, de nem várhatjuk egyetlen írótól, költőtől sem, hogy eleve elismerje: e kultúrtörténeti lomtár számára dolgozik, sokszor egész életén keresztül. A kellő tolerancia kedvez — és csakis ez kedvez — a mozgalmon belüli kritika kibontakozásának, mert az is irodalomtörténeti tapasztalat, hogy a divatjelenséget, az epigonizmust a mozgalom saját céljaival és értékelvárásaival leginkább ismerős — mert a mozgalomhoz tartozó — kritikus ismeri fel legbiztosabban, ha az idő erre megérett. (A népiesség majmolóit Arany, az Ady-epigonokat a Nyugat kritikája leplezte le leghatásosabban.) S csakis ez az immanens kritika teheti lehetővé a mozgalom létrehozta értékek — akár „abszolút”, akár „helyi”, „kísérleti” értékekről légyen szó — zökkenésmentes asszimilálását az irodalom egésze és folytonossága által. 4. Ezzel jószerivel ki is bújtam eredetileg vállalt feladatom, három, a Magyar Műhely vonzásköréhez tartozó verseskönyv (vagy „szöveggyűjtemény”) bemutatása alól; nem tartozván mozgalmukhoz, erre az „immanens kritikára” sem vállalkozhatom. A három könyv: Papp Tibor Vendégszövegek, Nagy Pál Journal in-time 1974—1984, Bujdosó Alpár Irreverzibilia Zeneon című munkája. Bemutatást mondok, mert kritikára aligha vállalkozhatom, s nem elsősorban a fentebb megfogalmazott — joggal szofisztikának mondható — kibúvó miatt; e három kötet szövegszervező elvei oly tudatosan, kihívóan és programatiku- san eltérnek a vers- és költészetszerűség minden eddigi, többénkevésbé érvényesnek tekintett ismérveitől, s oly mértékben tagadják a nyelv hagyományos (vagy konvencionális) kommunikációs szabályait, hogy irodalomként aligha képezhetik kritika tárgyát. A kritika: értelmezés és értékelés; megméretés tehát, de hogyan mérjünk érvénytelenített mérleggel és súlyokkal? 225
